Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 3. szám - Kornis Gyula, Történetfilozófia. Budapest, 1924. 226 l. (A Magyar Történettudomány Kézikönyve. I. köt. 1. Kiadja a M. Tört. Társulat.) [könyvismertetés}

153 sodkézböl dolgozik s harmadrendű, önállótlan összefoglalásnál alig tesz egyebet, az előbbi kritikai szemlét ad, ahol egyik olvasója sem tud nyomára jönni, mit is tekintene szerzője szorosan történetfilozófiának. A kicsiny Braun-féle kötet pedig a magyar fordításban is láttatja szerzőjének rendszerező tehetetlenségét s kanyargó-finomkodó homályosságai nyomán az el nem titkolható belső zavart. Mehlis (Lehrbuűh der Geschichtsphilosophie, 1915.), Rickert hü csatlósa, alig tud egyes problémairányokban elindulni. Nem ugyan cím szerint, Croce centrális kérdéseket tárgyal, de rövid lélekzettel, könnyen félbeszakítva önmagát. Spengler pedig, ki valóban — szellem szerint — a legérdekesebb kérdéseket pendíti meg, rendszer tekintetében szerte kalandozik. Elég a külföldi irodalomból ennyi; látjuk napjainkban korai még teljes, kerek rendszerre gondolni. Kornisnái ennek ellenkezője derül ki. Ismert formáló s finoman mérle- , gelö képességével a rendszer alapvető szempontjait biztos kézzel jelöli ki. Mindenekelőtt elveti a régi, folyton kísértő Bernheim-féle szisztémát, mely megkülönböztet formális és tárgyi történetfilozófiát. Az első itt is meg van: történelmi ismerettan és logika címen, az utolsó történeti értékelméletté tisztul, a kettő közé pedig beilleszkedik a történet metafizikája. Ami az egyes részek kitöltését illeti, az irányválasztás igen szerencsés. Mindenekelőtt tudományelméleti kérdéssel kell foglalkoznia: vájjon valóságtudomány-e a történelem, avagy csak részben valóságtudomány bizonyos értékelő járulékokkal. Itt fontos a de facto és de jure tudomány-állapot különbsége. Továbbá minő viszonyban van a szellemi tudományokkal, egészében beletartozik-e, avagy szellemtudományi csak a centruma stb. Ez továbbhaladó probléma, belenyúlik a történelmi ismerettanba is. A történelmi ismerettan alapgondolatai ma már közelismerten Rickert elméleteihez kapcsolódnak: K. is ez alapon definiálja a történelmet: „tárgya bizonyos időben egyszer megjelent emberi élet azon megnyilvánulásainak fejlődése, melyeknek valamely kulturérték szempontjából közvetlen vagy közvetett jelentőségük van'' (9. 1.). Mindaz, amit e ponton az olvasó szemlélhet és élvezhet, a gondolat franciás könnyedségü stílusába olvasztott meglepő kikristályosítása ez álláspontnak. Ez különben a vállalat célját kiválóan előmozdítja, 'mert hiszen a hallgatóságnak is készül a Kézikönyv. Nehéz elképzelni, hogy valaki mindezt meggyőzőbben s nyugodtabb gondolatkiíejezésben, fokozatonkénti elmélyedésben adta volna elő. K.-nak, az avatott pszichológusnak keze érzik meg a megértés problémájáról szóló szép és találó fejezetekben. Az ismerettani részben lehetett volna még bővebben analizálni a történetmegismerő alany (történelmi elme) természetét, ezt a sajátos pszichostrukturát, melynek kezdete itt is megvan (55T-60.). Lehetett volna továbbá kritikai vizsgálattal rámutatni arra (mint legújabban Joh. Thyosen is tette1), hogy a Rickert-féle álláspontnak hol mutatkoznak bizonyos hézagosságai; a kulturértékek bizonytalanul lebegnek, az „értékvonatkoztatás" sok további tisztázandót tartalmaz, továbbá ebből nő ki a stadiológia, tehát az értéksorrendben adott történeti stádiumok tana. (A tudományélet s az ismeretelmélet itt — a Rickert-állásponton —- szorosabban összefüggenek, ami az előadásból kevéssé tűnik ki, mert az első a Bevezetésbe kerül, s csak az utóbbi a „történetfilozófia" részbe, ami különben nem lesz feltűnő az olvasónak). ') Azóta jelent meg: Die Einmaligkeit der Geschichte, Bonn, 1924., amire itt a figyelmet felhívjuk.