Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1923 / 1-4. szám - Művészeink nemzetisége és társadalmi helyzete a középkorban
405 torok alapításának szinte a szertelenségig csapongó divatja lendített föl. A XII. század második felében és a következő első harmadában nem volt Magyarországon számottevő úri család, mely birtokai főhelyén családi monostort nem alapított volna. Egyháztörténeti íróink egyike szerint, mint ma az automobil, történelmünk e korszakában a családi monostor volt az előkelőség és gazdagság ismertető bélyege. Az általa alapított monostor templomában ülte meg a család ünnepeit, itt tartottak esküvőt, itt temették el halottaikat. A monostor szerzetesei őrizték emléküket a lelki üdvösségükért nemzedékről-nemzedékre mondott misékkel. Ilyen családi monostor maradványa a jaáki és a zsámbéki templom, hogy csak a két legszebb ilyfajta ránkmaradt emléket említsem, százával elpusztult e korbeli emlékeink közül. Régibb íróink tisztán szerzetesi építkezéseknek vélték ezeket s közvetlen francia hatást kerestek nemes arányaikban és művészi díszítésükben. Ám amikor a családok egymással versenyezve szinte tömegesen telepítettek birtokaikra szerzeteseket, nem igen lehet arra gondolni, hogy az akkoriban már nagyon elkényeztetett bencések és premontreiek nekik birtokul kijelölt pusztaságra költöztek volna. A királyainktól behívott cisztercitákat nem tekintve, bizony csak ott telepedtek le, ahol a monostor és templom már készen várt rájuk. Ha volt is a tervbe beleszólásuk, conditionáriusrendű világi mestereink építették a monostorokat és díszítették a régi jó bizánci hatások alatt finomult ízlésükkel, de koruk nyugati művészetének stílusában. Hogy a külföldi mesterekkel szemben nem volt okuk szégyenkezniök, azt Jaák és Zsámbék példáján kívül nem egy templom és művészi részlet bizonyítja, mely ilyen családi monostorokból a Dunántúl éppúgy, mint Magyarországegyéb részeiben és Erdélyben egységes magyar iskolára vallva maradt ránk. Arányaikban nemes, díszítésükben művészi román és átmeneti kori templomaink mintáit íróink régebben Franciaországban keresték. Ennek északnyugati részében csakugyan szép számmal maradtak fönn hasonló' nagyságú románstílű épületek a XII. századból, de amióta ezeket francia kiadványokból ismerjük, a kort jellemző stílus általánosságain kívül semmi rokon vonást nem találunk rajtuk, még csak nem is különbek, mint a mi emlékeink s a jaáki és a zsámbékihez fogható művészi alkotás egy sincs köztük. Hogy a XI. században bizánci kőfaragók dolgoztak nálunk, arra jóformán csak egyetlen írott adatunk van. Gallus, a lengyelek legrégibb krónikása, aki 1112 körül járt nálunk, azt jegyzi meg a később nyom nélkül elpusztult óbudai Szent Péter-székesegyházról, Péter király alapításáról, hogy a nagyszabásúnak tervezett épületet addig „a megkezdett módon egy király sem fejezte be" s 25*