Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - Művészeink nemzetisége és társadalmi helyzete a középkorban

404 egyik szavahihető krónikásunk, Thúróczi, megjegyzése szerint a befejezetlenül is pompás épületen a XI. században görög kőfaragók dolgoztak. XI. századbeli iparművészeti emlékeinkről, mint például a Gizella királynétól a székesfehérvári bazilika számára miseruhának ajándékozott koronázási palástról ugyan nincsenek följegyzéseink, de elvitázhatatlan, hogy e minden ízében bizánci stílű emlék csakis bizánci mesterek közreműködésével készülhetett, akik természetesen más technikákban is már Szent István korában nem egy magyar mester tanítói lehettek. S amire építészetünk a XII. században országszerte föllendült, fölös számmal voltak kőfaragóink és egyéb mestereink, akik vándorúton külföldön is sűrűn fordultak meg s most már a nyugati művészettel kerültek szoros kapcsolatba. Dalmácia városainak régi céhlajstromaiban, amelyeket Gelcich tett közzé, sűrűn merülnek föl magyar mesterek és legények, akiknek tehát szintén részük volt a régi magyar tengerpartnak a felsőitáliai emlékekkel rokonságot tartó románstílű bazilikáinak építésében. Közvetlen francia hatást keresni román és átmeneti stílű emlékeinken tehát fölösleges s jó magyar neveket elfranciásítani, amint ez nálunk szintén történt, még inkább. A ciszterciekről, akiknek első raja 1142-ben Cikádoron telepedett le, s akik III. Béla korában közvetlenül Franciaországból ültették át hozzánk a gótika elemeit, ha magukkal hozott francia tervek és rajzok alapján építkeztek is, kőfaragókat nem igen hívhattak hozzánk. Névszerint is ismert román és átmeneti kori mestereink elfranciásítása, amiben régibb kutatóinknak nagy kedvük telt, nélkülöz minden elfogadható alapot. Henszlmann a kalocsai székesegyház egyik XII. századbeli kőfaragójának nevét sírfeliratán franciásan Eavése-nek olvasta. A sírfelirat ez: Martinus Ravesu lapicida jacet hic. Ha nem okoskodunk sokat, a magánhangzók jeleinek középkori értéke alapján csakis Rávéső lehetett a neve. S a következő század végén Gyulafehérváron dolgozó Szent Deodat városbeli kőfaragó sem került ide a francia St. Dié-ből, amint a gyulafehérvári székesegyház ismertetői egy emberöltő óta egyre ismételgetik. Péter püspökkel 1287 november 1-én kötött szerződése szerint János mester, Tűnő (Tyno) fia Szent Deodat városából a következőkre kötelezte magát: Szent Mihály egyházának falat épít a déli kapu mellett kezdve, amelyen a püspök a templomba jár; kívül-belül faragott kövekkel burkolja, azonkívül elkészíti a (déli) tornyot is a hozzá tartozókkal (vagyis párkányokkal). Kap ezért 50 ezüst márkát, de ebből nyolcat a püspök levon, mert János mester másnap, hogy megérkezett, dühében egy embert ölt meg Gyulafehérvárott s a vérdíjat neki kellett helyette megfizetnie. Az összeg többi részét is csak akkor kapja meg, ha a vállalt munkát nyolc hónap alatt befejezi. János mester egy segéddel dolgozott, anyagról, közönséges segédmunká-