Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - Művészeink nemzetisége és társadalmi helyzete a középkorban

402 voltak, keleti latinok, akik még a XI. században telepedtek le e három városunkban s ha csak egy városrészt tetttek is ki, kezdettől fogva városi szabadalmakkal dicsekedtek. Minthogy szabadalmaik idegen mivoltukkal voltak kapcsolatosak, megmagyarosodott és újabb jövevényekkel keveredett utódaik még a XIV. században is hangoztatták latin voltukat s e szó alatt ekkor alighanem már csak szabad polgárt érthetünk. Hogy a bizánci művészetnek és mestereinek Árpád-kori művészetünk fejlődésében nagy részük volt, ez különösen XI—XII. századbeli ötvösségünk, valamint faragott és szövött emlékeink alapján elvitázhatatlan. Az első hittérítők Magyarországon túlnyomóan nyugati papok voltak, első templomaink zöme alaprajzi elrendezésében szintén nyugati minták nyomán épült. Sok kőfaragó került hozzánk Lombardiából. Ezek primitív, nem egyszer otromba faragványai azonben ugyancsak elütnek az esztergomi és a fehérvári bazilikákban szerephez jutott bizánci kőfaragók szinte klasszikus ízlésű faragványaitól. S régibb íróink koruk divatja szerint tagadva minden bizánci hatást, sokkal későbbieknek tartották első székesegyházaink antik finomsággal faragott részleteit s egy-egy királyi alapítású bazilikánkról azt hitték, hogy már a keresztény Magyarország első két századában kétszer-háromszor épült alapjain kezdve újjá. Pedig az esztergomi bazilikát is leégése után III. Béla korában csak beboltozták s új díszítő részletekkel gazdagították. Ezekből töredékei és egy XVIII. századbeli olajfestmény alapján a templom főkapuját jól ismerjük. A bizánci hatás ennek fehér márványlapokból mozaikszerűen összerótt s véseteikben színes anyaggal kitöltött alakos képein elvitázhatatlan, de már csak közvetett. S bár III. Béla összeköttetései a kelettel igen bensők voltak, a díszkapu már aligha volt bizánci mester munkája, mert ehhez fogható analógiát az akkor második fénykorának végét járó bizánci művészet emlékei sorában nem találunk. S éppen III. Béla korában merül föl történelmünkben az első magyar művész neve. Dénes mester volt ez, Szent László új síremlékének kőfaragómestere, aki 1192 május 2-án a szent király tetemeinek fölmagasztalása s az új sírba áthelyezése napján nyilván már nem élt. A régi sírt fia, Tekus, magyarán Tökös bontotta szét, akit III. Béla ez alkalommal nyilván apja érdemeiért a szabadok sorába emelt. Ha apja vagy ő maga városi polgár lett volna, ennek nem igen lett volna sok értelme. Inkább azt hihetjük, hogy mint egyéb vándorló mestereink, a conditionariusok közé, e félig szabad, félig szolgarenden levő társadalmi osztályhoz tartozott. Ezek a conditionarius-mesterek a XII. században részben városainkból szakadtak el s adták fejüket vándoréletre, részben városi mesterek szolgai eredetű tanítványai lehettek. Ők voltak tényezői művészetünk első pompás virágzásának, amelyet a családi monos-