Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - Művészeink nemzetisége és társadalmi helyzete a középkorban

401 tunk rá, ha megállapítjuk, hogy milyen volt mestereink társadalmi helyzete a mohácsi vész előtt. Rendszeres kutatásról ebben a tekintetetben, amikor még megmaradt emlékeinket sem szedtük mind számon s örökítettük meg összehasonlítás céljából, nálunk még nem igen lehet szó. Ám mint többnyire egyéb irányú tanulmányok mellékterméke, annyi és oly sok érdekes adat került már eddig is felszínre, hogy ennek alapján nemzeti és vegyesházbeli királyaink korának mestereit felvonultatni művészet-, művelődés- és társadalomtörténeti szempontból bizonyára nem lesz érdektelen kísérlet. A honfoglaló magyarok életében, sátorlakó nomád nép létükre, a monumentális művészetnek nem volt szerepe. Építkezéseikről még annyit sem tudunk, amennyit Attilának és főembereinek épületeiről Priskos rhetor és régi adatok nyomán Jordanes följegyzett. Hogy pompaszeretők voltak s hogy fényűzésük nem volt ízlés és művészet híján való, arról bizánci írók és olyféle adatok tanúskodnak, hogy pl. a bizánci császár magyar testőreinek az udvari ünnepségeken nemzeti viseletben kellett megjelenniök, ami ennek művészi vagy legalább is ízléses voltára vall. S tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok, a férfiak és asszonyok egyaránt szerették a pompásan szőtt keleti selymet, sátoraikat keleti népek módjára bizonyára szőnyegekkel is díszítették. Asszonyaik mindenesetre értettek a szövéshez s voltak a fém feldolgozásában kiválóan jártas mesterembereik, ötvöseik. Honfoglaláskori sírokban sok vertművű, szövetmustrákkal díszített tarsolylemez s hasonló és más virágmotivumú pityke és csüngő maradt ránk, mely elvitázhatatlanul keleti jelleget mutat és egységes stílust. Hivatásos mesterek munkái ezek mind, akik azonban a honfoglaló harcos nép társadalmában csakis szolgarendű emberek lehettek. Még első királyaink is többnyire mesterembereket, így ötvösöket rendeltek az általuk alapított monostorok szolgálatára s nem készen ajándékozták a fölszerelést ezeknek. Bizonyos, hogy ezek is csak szolgarendűek és semmiesetre sem külföldről bevándorolt idegenek voltak. Az idegeneket királyaink kezdettől fogva dédelgették s első székesegyházaink mellé telepítve, jelentős szabadalmakkal ruházták fel. A Nemzeti Múzeum régiségtárában van egy pompásan vésett ezüst pecsétnyomó az esztergomi székesegyház fantasztikus képével. Körirata ez: Sigillum Latinorum Civitatis Strigoniensis A pecsétnyomót a XIV. század első feléből valónak tartják. Ám szinte bizonyos, hogy a latinok, akik alatt régibb íróink habozás nélkül olaszokat értettek, akkorára itt már éppúgy nem éltek, mint Székesfehérvárott sem, ahol szintén maradt nyomuk és Óbudán, ahol az esztergomihoz hasonló szabású pecsétnyomójukon már nem is hangoztatják latin voltukat. Több mint valószínű, hogy ezek a latinok bizánci mesterek Társadalomtudomán 25