Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - Felelősség és szükségszerűség 1. [r.]

399 mélyiségét és mert saját providenciálisnak tartott államférfiúi pozícióját minden körülmények közt meg akarja óvni. Ezzel megfeledkezik arról, hogy aki éppen azt teszi, amit bárki más tenne az ő helyén, az korántsem nélkülözhetetlen személyiség. Nélkülözhetetlenségét ellenkezőleg mindenki csak azzal bizonyíthatja be, hogy mindenkor a tőle telhető legjobbat adja — vagy félreáll. Ha pedig olyanok az idők, hogy félreállni nem lehet, akkor a nagy, a gondviselésszerű politikus nem az, aki szerény önmegadással úszik tova az árral, hanem az, aki az árnak kitárt karokkal elébeáll. Az igazi államférfiú szikla, mely ledől, ha alóla kimosta a partot az örvény, de nem fatuskó, amelyet az örvény magával ragad... A demokratikus elv nem kerülhet ellentétbe a felelősség elvével, ha még egyáltalában „életelv" akar maradni. A társas életnek nélkülözhetetlen alapelve a felelősség, mert a fegyelemnek, amely az egyeseket valamely közösségben összetartja, nincsen más szankciója. E szankció pedig nem lehet csupán jogi felelősség, mert ez még a legjobb esetben is hiányos, ha pedig a társas életfunkciók normalitása megzavartatik, rendszerint teljesen veszendőbe megy. A fegyelem igazi szankciója mindenkor az erkölcsi felelősség, amely az egyén felelősségérzetében él. Ezért a felelősségérzet lazulása szükségkép a fegyelem bomlását vonja maga után. Ahol pedig a fegyelem megbomlik, ott minden köteléknek előbb-utóbb meg kell bomlania. Ezért erkölcsi egyéniségét egy nemzet sem élheti túl. A nemzet erkölcsi egyénisége pedig azokban testesül meg, akik őt képviselik. Nittinek tehát igaza van, ha Európának — helyesebben az európai nemzeteknek — erkölcsi sülyedéséről beszél. Mert az európai államférfiakban ma nem él a felelősségnek az a mélységes érzete, amely a régi Rómát, és az új Angolországot világhatalommá tette. Európa újjáéledése ma leginkább azon múlik, hogy fel fog-e ébredni a politika szóvivőiben az erkölcsi érzésnek az a mélysége, amelyben az eszmény vágya él és nem a sikeré. És ebben talán lehet hivatásunk nekünk magyaroknak is, bárha kis nemzet vagyunk és megfosztottak a lehetőségtől, hogy hatalmi szóval is beleavatkozzunk a történelembe. Mert a magyar történelem ezer éven át felemelő példáit adta az államférfiúi felelőssége érzetnek és önfeláldozásnak. Az a nemzet, amely Rákóczi Ferencet, Széchenyi Istvánt, Teleki Lászlót és Tisza Istvánt adta a világtörténelemnek, méltán van hivatva arra, hogy a sülyedő Európának megmutassa a heroikus utat, amely a romlásból kifelé vezet. Ám legyünk progresszívek a politikában, ha kell, ám alakítsuk át a korszellem demokratikus igényei szerint intézményeinket — közéletünk nemes hagyományait makacs konzervativizmussal kell megóvnunk: csökönyösen ragaszkodnunk kell a közéleti erkölcs amaz eszményi nemességéhez, amely mindenképen arisztokratikus. Ottlik László.