Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - Felelősség és szükségszerűség 1. [r.]

397 A felelősség tehát fennáll akkor is, hogyha valamely cselekvés objektíve, vagyis mindenképen szükséges volt, mert a felelősség — mint mondottuk — az autonóm balítélet folyománya, amelynek érvénye pusztán a normára támaszkodik és amely a cselekvő akaratát, mint láttuk, szabadnak tekinti. Az erkölcsi ítélet mindig csak a cselekedetben megnyilvánult szabad emberi akaratra vonatkozik1 és amennyiben ezt elítéli, ezzel felelősségre is vonja, tekintet nélkül arra, hogy ez az akaratnyilvánítás akár a lélektani okság szempontjából (mint éppen az adott személy akaratának nyilvánítása vagyis szingulárisán), akár a történelmi okság szempontjából (mint bármely személy akaratnyilvánítása vagyis általában) szükséges volt-e. A felelősség minden körülmények között erkölcsi fogalom, amelynek nem lehet más értelme a történelem, mint a köznapi élet ítélőszéke előtt. Ama névtelen vöröskatonák aljasságát, akik Miklós cárt és családját jekaterinburgi börtönében legyilkolták, erkölcsileg éppen úgy el kell ítélnünk, mint bármely mindennapi gyilkosság tettesét, pedig a jekaterinburgi vérengzésről joggal lehet állítani, hogy az szükségszerű történelmi tény volt, amennyiben az elvetemült hóhérok úgynevezett „népítéletet" hajtottak végre. Ez a szükségszerűség ugyanis nem jelent végzetszerűséget. A történelem szempontjából azt a tettet tartjuk szükségszerűnek, amelyről „általános tapasztalati törvények szerint"26— vagyis figyelemmel az emberi átlag erkölcsi színvonalára — fel kell tennünk, hogy valaki okvetlenül el fogja követni: ha ez nem, hát amaz. Ezzel tehát nem tesszük fel, bogy ez a tett csoda ritján, „magától", ,,végzetszerűleg" is végbe fog menni, akkor is, ha végrehajtására senkisem vállalkozik. A norma mindenkihez szól egyaránt és a helytelen tettet mindenkinek tiltja; a normából folyó felelősség pedig éppen azt terheli, aki a helytelen tettet elkövette, de éppen úgy terhelne bárkit a cselekvő helyén. Felelősségről csak akkor nem lehet szó, ha senki sem követ el oly tettet, amelyet helyteleníteni kell. Hogy pedig mi az, amit a norma előír és mi az, amit tilt, azt mindenkinek saját lelkiismerete dönti el. Mert az erkölcsi norma, a kategorikus imperatívusz csak azt írja elő, hogy mindenki „kötelességét" teljesítse, de hogy kinek mi a kötelessége, az saját benső meggyőződésétől függ.27Méltatlannak tartott balítélettel szemben mindenki erre, de csak erre hivatkozhatik. Valamely szükségességre sohasem. Azok akik mégis ez utóbbit teszik, voltakép ezzel 26V. ö. Komis, A lelki élet. III. köt. 389. old.: „Az erkölcsi értékmegítélésnek általában csakis úgy van értelme, ha szabad lényekre, szabad akarati aktusokra alkalmazzuk." 27 A kategorikus imperatívusznak e legegyszerűbb és ezért legszerencsésebb fogalmazását Fichtének köszönhetjük. V. ö. Jodl, Geschichte der Ethik II. Band S. 70.: „Handlé schlechthin gemáss deiner Überzeugung von deiner Pflicht."