Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - Felelősség és szükségszerűség 1. [r.]

392 megalázást volt kénytelen elszenvedni. Azonban a bécsi kongreszszuson képviselt hatalmak nem a „napóleoni Franciaország", hanem előbb a francia forradalom, utóbb a franciák császára ellen viseltek háborút és a végleges békét nem „Franciaországgal", hanem XVIII. Lajossal kötötték meg, aki voltakép szövetségesük volt. Mert 1814-ben nem országok és népek, hanem uralkodók, államférfiak és hadvezérek voltak a történelem alanyai. Viszont száz évvel később a népek irtóztató háborúja indult meg egymás ellen, a népeké, amelyek elérve történelmi nagykorúságukat, történelmi cselekvőképességük birtokában, elszántan láttak hozzá ahhoz, hogy megtágítsák a kereteket, amelyekből kinőttek és eközben keményen ütköztek bele egymásba. Ekkép 1914-ben megfordult a helyzet és II. Vilmos nem hasonlítható Napóleonhoz, mert míg egyfelől a francia nép, a francia katona, sőt a francia „gloire" is csak eszköz volt a napóleoni imperializmus kezében — másfelől viszont II. Vilmos csak eszköze, szimbóluma a német imperializmusnak, a német nép imperializmusának. Ezért hiába hivatkozik Nitti Wilson elnökre, mert csak ez utóbbinak politikai képtelenségére vall, hogy „győzelem nélküli" békéről ábrándozott és azt hitte, hogy a harc „nem a német nép ellen" irányul.11 Mindezek alapján a történelemfilozófus naivnak fogja tartani Nittinek azt a megjegyzését, hogy „azokkal szemben, akik egy évszázaddal később a demokráciát és a kultúrát az entente nevében képviselték, az erkölcsi nemesség és a politikai nagyság szelleme lebegi körül azokat, akik a mult szószólói voltak"12 A valóságban — úgy< mond a történelmi filozófusa — Metternich éppoly kevéssé szelíd ideálista, mint ahogy Lloyd George nem gonosz mániákus. Ök két különböző történelmi korszak prototípusai: Metternich a dinasztikus, Lloyd George a demokratikus imperalizmusé. Bécsben egykét dinasztiának nagy politikai érdekeit kellett kiegyenlíteni, Párisban óriási néptömbökét, amelyek régi kozmikus egyensúlyát háborúk és forradalmak forgatták fel reménytelenül. Ennélfogva a történelmi pillanat Bécsben döntő tényezőkként állítja előtérbe a tárgyaló államférfiakat: az ő egyéni bölcseségükön múlott végső sorban, az ő finális belátásuk élességén, hogy tartós nyugalmat adnak-e Európának, vagy csak egy papirrongyot. Párisban ellenkezőleg elmossa a történelmi távlat a tárgyalók arcélét; a kabinetdiplomácia nem tényező többé: a párisi konferencia játék, amely n felszínen megy végbe. A tárgyalók egyéni bölcsesége itt már csak a kauzális belátásra képesít: aki élesebben lát a többinél, nem azt fogja nézni, hogy mi az, ami a jövőnek, hanem azt, hogy mi az, ami a jelennek kell. Itt tehát nem igen lehet szó jobb vagy 11 Nitti, i. m. 19. old. u U. o. 36. old.