Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - A magyarság és a magyar társadalom jelleme

371 Az ókori vagy középkori városokban a villongásokat az uralomra törők s a hozzájuk állók aránylag kis csoportja idézik elő, a polgárság maga megriadva s a két párt közt ingadozva várja a harc végét, hogy azután békés foglalkozásai biztosítása végett nyájszerűen alávesse magát a győztesnek. Hogy a világháborúban s utána a defétizmus annyira úrrá lehetett a lelkeken, ahhoz a harcolók egyik kontingensének, az iparral és kereskedelemmel foglalkozóknak alapvető lelki diszpozíciója is hozzájárult. Az ipari munkás ugyan a békés viszonyok közt harcias elemnek tűnhetik fel folytonos osztályharcaival, ez azonban csak relatíve áll fenn, mert nem lelki szükségből harcias, hanem hogy saját jobblétét, csendes, tisztességes, megbecsült munkáját biztosítsa. Az iparral és kereskedelemmel való foglalkozás más tekintetben is különös jellemvonásokat hoz felszínre, amelyek azután éreztetik hatásukat minden irányban, ahová az emberi egyén ténykedése elér. A békesség szeretete például együttjár avval, hogy az iparos és kereskedő nem törődik vele túlságosan, alá van-e vetve másoknak, vagy sem. Az iparosnak és kereskedőnek épp ezért nincs elkülönült szabadság- és függetlenség érzete, illetve szabadságát, függetlenségét abban látja, ha a saját családjának kis körét, vagyonát, jólétét minél inkább gyarapíthatja, a jólétet biztosító foglalkozását minél intenzivebben folytathatja és polgári jogait szabadon gyakorolhatja. Az iparos és kereskedő tehát anyagias irányú individualista, aki intenzív érzelmeibe közvetlen hozzátartozóit is szorosan belefoglalja. Amennyiben békés hajlandóságai mellett meg tudja őrizni függetlenségét, önkormányzatát a hatalomra vágyó egyénekkel szemben, hazafi volta aránylag még mindig kis térre szorítkozik: arra a városra, amelynek polgára. Az iparos és kereskedő tehát eredeti érzéseire nézve municipialista, a városához tartozást azonban éppen igen intenzív érzéseinél fogva, rendkívül élénken éli át. A városi polgár minden eszközzel, s ha kell fegyverrel is küzd jogaiért, büszke városa intézményeire, gazdagságára, hatalmára, fejlődésére s annak ékítésére törekszik. Éppen ezért a városi polgár honvágya intenzivebb bárki másénál, s Róma és Athén polgárai kétségbe vannak esve, ha száműzetnek városukból. Ugyanők városuk ékítésében versenyeznek a fejedelmekkel, akik egyrészt saját dicsőségükre, pompázó hajlamaik kielégítésére, másrészt városi polgárságuk kedvére emelnek fényes épületeket. Amíg azonban a fejedelem s az őt környező arisztokrácia a saját személyüket pompával, külső fénnyel veszik körül, a városi polgár ruházatában, szokásaiban, háza külsejében egyszerű s gazdagságát nem kifelé mutatja, hanem háza belsejében halmozza fel, s otthona kényelmére és egyben minden vagyona reális voltára törekszik. A francia arisztokrácia kastélyai a Loire mentén külső fényükkel pompáznak, míg ugyanazon időben a francia városok gazdag polgárainak házai 24*