Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1922 / 1-2. szám - A közvélemény eszméje a görögök között 1. [r.]

54 szem majd bebizonyítani (1167a). E helyen a közvélemény fogalmát okvetlenül szóba kellett volna hoznia. Szól is polgárok közös szándékairól, véleményeiről, elhatározásairól, de oly formában és összefüggésben, hogy ez maga bizonyíték reá, hogy nála a kérdéses fogalom még nem lett egy egész gondolatrendszernek jól kialakult tagja. A szöveghely meg^ftemli, hogy teljes terjedelmében ismerjük. • „Ugy látszik, hogy az egyetértés (ófióvoia) is valamiféle barátság. Ezért nem a vélemények egyenlősége (ó(ioőo§íá); mert ez olyanok között is iennállhat, kik egymást nem is ismerik. Azokról sem mondjuk, hogy „egyetértenek", akik bármely dologról vannak egy nézeten (ó[ioyv(ü[iovovvrEg), mint pl. az égi jelenségekről (mert nem a barátság körébe tartozik ezekről egyetérteni); hanem az államokról mondjuk, hogy egyetértenek, a midőn különkülön egy nézeten vannak érdekeikről, egy a szándékuk és közös elhatározásaikat (tá xoívfi őógavxá) hajtják végre. Tehát cselekvést igénylő dolgokban értenek az emberek egyet, amennyiben azok lényeges kérdésekre vonatkoznak és olyanokban, a melyek mindkét részt vagy valamennyiüket illetik, mint pl. midőn az államban mindenki azon véleményen van (náoiv doxfi), hogy a hatóságot válasszák vagy fegyverbarátságot kössenek a lakedaimoniakkal vagy Pittakos uralkodjék, feltéve, hogy maga is akarja. Midőn azonban mindkét ember azt akarja, hogy ő uralkodjék, miként az euripidesi Pholnissai szereplői (Eteokles és Polyneikes), akkor egyenetlenkednek. Mert nem az az egyetértés, ha ketten egyáltalán ugyanazt gondolják (évvosiv), hanem ha ugyanabban az ügyben gondolják ugyanazt; pl. midőn a nép és az előkelőség is úgy véli, hogy a legderekabbak uralkodjanak; mert ekkép mindenki azt kapja meg, a mire törekszik." Folytatólag az egyetértést államfentartó barátságnak határozza meg Aristoteles, s megállapítja róla, hogy csupán erkölcsös emberek között létezik, mert az egyéni haszonlesés az erkölcstelenek között lehetetlenné teszi. Mindenek előtt észre fogjuk venni, hogy Aristoteles — az egyenlő nézetek sociologiáját hozva szóba — sok oly finom elhatárolást végez, a mit mai napig hálásan vehetnek tudomásul a közvélemény elméletével foglalkozók (szavai egy meglévő homonoia-irodalom kritikájaként tűnnek fel olykor). Nem elég a vélemények egyenlősége, mert a társas összefüggés is szükséges; nem arról van szó, hogy bármiről legyünk egy nézeten, mert az exakt tudás a bennünket érdeklő körön kívül esik; a gondolatok egy formaságán felül konkrét kérdésnek (thémának) is kell léteznie, melyben a gondolatközösség alkalmazást nyer: mindez a közvéleményről is áll. De mindezt Aristoteles nem a közvéleményről mondja, hanem azon fogalom tisztázására, melyet egyetértésnek fordítottunk, s melyet Széchenyi „köziéleknek" fordított volna. Ami a modern embert az aristotelesi szövegben a közvéleményre emlékezteti, azt az egyetértés fogalmával kapcsolatban, annak mintegy függelékeképen kapjuk. Pedig a kettő nem egy; utóbbi inkább az erkölcsi érzelmek, előbbi az értelem sphaerájára utal. A nézetegyezések kérdésénél az ethikai oldal érdekli elsősorban a polgárháborútól, a stasistól félő görög politikust; az az oldal a közvéleménynél sem hiányzik (bizonyos fajta egyetértés nélkül nincsen közvélemény), de itt nem lép oly kizárólagosan előtérbe, mint a homonoiánál. Már a görög szó maga a fogalomban rejlő „gondolati" elemek kutatására indítja a