Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A parlamentek ellen

9 amely a legnagyobb rc-szletességgel leszi az angol és amerikai politikai pártok életét tanulmánya tárgyává, ama követelő kérdésbe hangzik ki, hogy mi módon szabaditsuk meg az egyént a pártszervezet békóiból; pedig Ostrogorski még a munkáspártok jelentősebb politikai szerepe s igy azok figyelembevétele nélkül elmélkedett. Majd ha egykor nem is a hullámzó tömeghangulat, hanem a mindenkire rádiktált kényszer fog a szabadság és önrendelkezés nevében képviselőket delegálni! Majd akkor még nyilvánvalóbbá lesz, hogy a többség igazáról már csak azért sem beszélhetünk, mert a többség csak formaság, nem primaire akaratot jelentő tartalom. S i g h e 1 e kedvenc tételét, hogy amenynyire kétes értékű a többségi elv a jelen problémáival szemben, ép annyira helytálló a múltra vonatkozólag, mert az marad meg a mult hagyományából, amit a többség végérvényes «itélettel» helyesnek mond (v. ö. Le despotisme de la majorité et la psychologie collective, a La foule criminelle függelékeként, 168), oda fogjuk módosítani, hogy a többség mindig — a múltra ép úgy, mint a jelenre vonatkozólag — csak türelmes kerete, tarlója a vezetők által mozgatott erőknek, illetőleg az ezen úton felhalmozódott eredményeknek, az önálló kezdeményezés és ítélet lehetősége nélkül. A többségi elvnek és a «common sense» hitének szánt kitérés után visszatérhetünk eredeti kérdésünkhöz, a parlamenthez. Háromszoros tömeglélektani megkötöttséggel áll a parlament tagja szemeink előtt: hangulatnak köszöni megválasztását, hangulatot igyekszik kelteni vagy másoktól támasztott hangulatnak rabja az országház termében. E körülmények jelentőségét a «rideg valóból» elvont következő érveléssel lehetne gyengíteni. A kérdéses tömegpsychologiai meghatározottságnak — mondhatná valaki — tán nagy hordereje lenne, ha szabad választás útján kerülnének a nép képviselői a parlamentbe és ha itt s z a b a d tanácskozás folynék. De a középpont jelöltjét, a hivatalosat, igen gyakran minden ellenkezés nélkül, sőt egyhangú «közlelkesedéssel» választja meg a kerület, s ami a folytatást illeti: a mai parlamenti gyakorlat jól előkészített, többnyire formálisan lezárt anyagot hoz a képviselők elé, melynek szavazás által eldöntendő sorsát már eleve kijelölte a többségi párt állásfoglalása. Amit a kormány akar, azt akarja természetesen a kormányt támogató párt is, azt követeli meg ennek minden egyes tagjától a szigorú pártfegyelem. Ha ellentétes nézetek szembehelyezkedésére kerül is sor a tanácskozásnak folyamán, meggyőzésre, véleményváltoztatásra a legritkább esetben. Már csak azért sem, mert a politikai kérdések legfőbb mozgatója a minden capacitálást kizáró politikai h i t szokott lenni. (V. ö. Le Bon könyvét: Les opinions et les croyances, 1911.) Ily körülmények között — mondhatná valaki — önkéntelen tömegjelenségek helyett legföllebb olyanokról lehetne szó, amelyek jól megvont keretekben mozognak, s melyeknek — a nyilt erőszakot jelentő obstruálástól eltekintve — magára a törvényhozói actusra semmi jelentősebb befolyásuk sem lehet. De ha csakugyan így áll a dolog, ha a parlamentben csupán arról döntenek, ami már úgy is el van döntve, akkor — kérdezhetnők válaszképen — mire jó az az egész nagytagozatú apparátus, amit parlamentnek nevezünk; akkor miért az a halálos komolyság, ha a nemzetgyűlésről