Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A parlamentek ellen

s köszöni technikai vívmányait, hogy eszével túljárt mindazon, ami a köznapi értelem számára további következmények nélkül egyszerűen adva van; s nem kevésbbé szükséges, bogy a tudós kutatásnak eszközeivel, lupéivei lássa el szemét az, aki a modern összetelt állami élet jelenségeit érteni, vezetni akarja. Tán a múltban, a politikai csendélet éveiben, egy kis átlagos józanság is eldirigálta az állam hajóját, sőt szükség esetén át is segített a bajokon; manapság csak a legnagyobb veszedelmek árán lehet egy nemzetgyűlés makacsul analphabéta. Tehát a közös emberi ész nyilvánvalóan nem elegendő országok vezetésére; de nem lesz-e elégséges, ha csak a vezetők kiválasztásáról, megválasztásáról van szó ? Ismerelbölcsészet tekintetében egy lefokozott értékű «common sense» gondolatán épül lel egész modern demokratiánk. Csupán az általános emberi értelembe vetett bizalom terjeszthette ki a választói jogot mind szélesebb és szélesebb körökre; csak a feladathoz mért képességek feltételezésével tekinthetem a nagyobbszám jogának, hogy a politikai hatalom képviselőiről döntsön. Kissé cynikus kibúvó lenne, ha itt az intézmények jogosultságát azzal igazolnók, hogy a népszavazás mindenképen olyan törvényhozó testületet hoz létre, minőt az illető nép maga megérdemel. Ahol a képviseleti rendszernek nincsen annyira átfogó jelentősége, mint a demokratiában, ott az általános értelmi rátermettséget nem is hangsúlyozzák annyira határozottan ; ott az egyesnek a maga akarata ellenére is boldogulnia kell. Mintha ezért óhajtana a socialistico-communista gondolat mindenáron a tudomány mezében fellépni (marxismus) a közös emberi észre és a közvéleményre hivatkozó demokratákkal szemben. Tömeglélektani szempontból az egész választási rendszer ép annyira illusiónak mutatkozik, mint amennyire a parlament bölcseségébe vetett bit annak bizonyult. Feltevés szerint az egyes válaszlók egyéni belátása és akarata jut a szavazás actusánál kifejezésre. De ha a valóban léteznék is olyasvalami (ami már magában véve túlságosan merész gondolat !), alámerülne a korteskedések és gyűlésezések tömeghangulatában. A választási eredmény nem az egyes független akaratok összegezéséből áll elő, mint ezt a demokrata elmélet naivan tanitja; egyes embernek vagy legfölebb egyes embereknek a többiekre erőszakolt véleménye lesz itt nyilvánvalóvá. Tehát tömeg helyett az egyes, nép helyett a pártvezetőség vagy a jelölt; ami még magában nem lenne baj, hacsak meglenne a biztosíték, hogy a választási küzdelemben a jobbik fél jut diadalhoz. De mikor már egyszerű tanácskozásoknál volt okunk félni a tömegrábeszélés illogikátlan eszközeitől, akkor mi sok jót várhatunk attól a mérkőzéstől, melyben üres jelszók és phrasisok, nagyhangú Ígéretek, hazug rágalmak és ravasz trükkök iparkodnak egymást túllicitálni ? A nagyméretű modern politikai pártszervezkedésnek tán megvan az a jelentősége, hogy összefog, irányt szab olyasvalaminek, ami céltalan, mert eredménytelen isoláltságban maradna meg ezen együvé hajtó erő nélkül. De a nyájszerü együttlét nyáj ösztönöket vált ki; a politikai nagykorúság értelmileg kiskorúvá teszi az egyént tömegbeolvadó érzésével és gondolkozásával. Ostrogorski könyve (La démocratie et les partis politicpues),