Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A parlamentek ellen

7 A szónoklatoknak félrevezető befolyásától legsikeresebben a biztos tudás óv meg. Mert itt is úgy van, mint a suggesliónál és hypnotismusnál, miket oly gyakran, de elég helytelenül szokás a tömegre gyakorolt hatások végső magyarázóiként idézgetni. Nem mindenki hypnotizálható, legalább tényleg nem, ha elvben mindenkor el is képzelhetjük a sikert biztosító feltételeket; s mindenkinek nem mindent suggerálhatok hypnotikus állapotában. Utóbbi esetben az egyéni karakter fog dönteni az engedelmesség határairól; midőn meg azon ellenállásról van szó, melyet a tömeghangulatban megerősödött beszéd hatalmával szemben kell az egyénnek kifejtenie, jellemen, meggyőződésen kívül az ismeretek sem nélkülözhetők. E pontnál a modern demokratia egész fejlődése ellenlétbe kerül a tömeglélektani alapon támasztható követelményekkel. Tudással vértezett embereket keresünk s ehelyett a demokratikus elv arra tanít ki és — sajnos — tanításának gyakorlati következményeit is oly értelemben vonja le, hogy a politikához nem szükséges szakismeret; hogy politikával mindenki fia egyforma jogon foglalkozhatik. Már Sokratest a népuralom e természetesnek mondható ismeretelmélete döbbentette meg legfőképen s a tanítvány nem egy dialógusában ép annak kíméletlen cáfolatát igyekezett adni. Az időközben eltelt majdnem harmadfélezer esztendő alatt az érvényesülés vágya a görög bölcseséget újból és újból feledtette. Manapság a politikai tudás nihilismusa oly általános a közélet terén, hogy a francia F a g u e t-nek alkalmat adott rá, hogy külön könyvben foglalkozzék e modern istentisztelettel, a «hozzánemértés cultusával» (Le culte de 1'incompétence, magyar fordításban : A kontárság kultusza). Mai formájában angol eredetű a tan s keletkezésének alapmotívumát tekintve, korántsem oly szerén}, mint ezt azon mindent egy szintre nivelláló igyekezetből gyanítanók, melyből folytatólagos erejét meríti. Közelebbről bárhogyan is értelmezzük a «common sense»-t, akár közös emberi logikának, akár a józan emberi ész közös ismereti kincsének minősítsük is, mindenesetre az intellectualismus nyárspolgárias gőgje, politikai téren a liberális harmadik rend öntudata volt, mely lenéző irigységgel fordított hátat a tudomány előkelőségének.1 Miként később az angolamerikai volunlarismus (a gyakorlat nyelvén szólva: a stréberség) a pragmatismus elméletébe vetítette a maga századvéges érzés- és gondolkozásmódját s nem rettent vissza annak hirdetésétől, hogy az igaz, amit akarok ; hasonlóképen a hatalommá nőtt polgári elme már előzőleg azt hirdette nem kevesebb önbizalommal és ép annyi naivitással: az igaz, amit közvetlen tapasztalataim által magam tudok. E lapos empíria elől kellene a mélyebb gondolkozásnak és szakszerűségnek hátrálnia, hogy a közvetett kutatási módokat a közvetlen érzéki megfigyelés, az emberi kiválóságot az átlagember tegye fölöslegessé. Ha tán annak idején volt is némi értelme és jelentősége annak, hogy a túltengő elmélet egyoldalúságaival szemben a gyakorlati józanságra hivatkoztak, nincsen manapság: az elmélet és gyakorlat ölelkezésének korában. Mai műveltségünk javarészt annak i Nem a common sense végső ismeretelméleti jelentésével van itt dolgunk, hanem annak gyakorlati motívumaival és következményeivel.