Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 4. szám - A magyar tanügy rendezése 1. [r.]

45 Bécsi levelek. IV. Bécs, jan. 20. Szeretném tudni, micsoda „nemzeti jutalom"-ban részesülünk majdan mi Bécsben élő magyarok azon sok kellemetlen perczért — ah, és ha mindig csak p e]r c z e k volnának ! — miket jelenben élünk. A kiről tudják, hogy akár csak távolról is politikával foglalkozik (és hol van az a magyar ember, a ki nem politizálna ?) azt uton-utfélen megállítják ismerősei, azon stereotyp kérdéssel rohanva meg öt: no hát mi újság? lesz-e valami? és mi lesz? Természetesen az ,íausgleich"-ot értik. És ha aztán, legjobb tudtunk szerint, azt mondjuk, hogy semmit sem tudunk, akkor megered a szemrehányások árja. — Igenis — mondják — látjuk már, hogy megint nem lesz semmi, .mi mindent elvesztettünk, ti pedig nem fogtok nyerni semmit j ti nem akartok semmi áldozatot hozni és mi annyit áldoztunk már ; először megszüntették a reichs'ráthot és ezzel mindjárt kétszáz idegennel kevesebb van itt, a kinek naponként tiz forint költeni valója volt, most meg udvari bál is csak egy lesz, a legszebb ünnepélyeket Pesten fogják tartani; mi szegény bécsiek anyagilag tönkre jutunk és végre még ausgleich sem lesz Valóban sajnálom ezeket a jó embereket; bizony nem rajtuk múlik, hogy a kiegyezkedés még nem jött létre. E napokban szinte örültem, mikor azt hallottam, hogy azt a nyolcz miniszteri karszéket itten csináltatják j örültem pedigjnem azért, hogy már most megint felelős minisztereink lesznek — ezen már Török János barátom kedvéért sem tudnék örülni — hanem azért, mert e megrendelésben némi aequivalenst véltem látni a Budára átültetett kamarai bálokért. Hanem most ugy látom, hogy örömöm időelőtti volt és hogy ama nyolcz fauteuil csak a közönség felültetésére szolgált. Már most nem marad egyéb hátra, mint nyugalommal bevárnunk, mig önöknél a verificátiókkal végeztek j meglehet, hogy aztán örvendetesebbet fogunk mondhatni az itteni embereknek, kiknek most naponként aiinyit kell összevissza olvasniok centralismusról, dualismusról, föderalismusról, hogy végre maguk se tudják, vajon e három rendszer közöl melyik a mostani kormányé? — Tán önök tudnák ezt nekik megmondani?! A szorosabb értelemben vett politikai körök — unatkoznak és borzadással gondolnak azon, minden valószinüség szerint nagyon közel időre, a midőn az országgyűlési fusio is0 végét éri. Unalmas ugyan az is, a mivel ezek a Lajtán inneni országgyűlések most foglalkoznak, de legalább találkoznak az emberek, eszméket cserélnek és hébehóba még az ülés alatt is üstökön ragadják az alkalmat valami kis politikai tüntetésre. Megvallom, hogy részemről semmikép nem birom átlátni, miért kelljen ez ártatlan gyűléseket, melyek azonkivül nagyon praktikus és közhasznú dolgokkal foglalkoznak, ugy auf Knall und Fallhazaküldeni? Kétszeresen rosz vért csinálna azonban e hazaküldés,ha igaz, hogy a galicziaí és csehországi gyűlés azontúl is együtt maradna. Galicziával keveset gondolnak itt. Ez ország, miként több izben emlitém, még a centralisták szeme előtt is külön helyzettel bir; és aztán a galicziai országgyűlés a lengyel lázadás miatt éveken át nem gyűlhetett össze és igy méltányosság dolga, ránézve kivételt tenni; de mi kiváltsága lehet a cseh országgyűlésnek ? Mi különös tekintettel van a kormány a mostani államminiszter ezen enfant gáté-ja iránt ? Ezen kérdések nyugtalanítják a német köröket, főleg, mióta a „Presse" Belcredi gróf azon állítólagos nyilatkozatát közölte: „Ich musz versuchen, Österreich einmal vom slavischen Standpunkte zu betrachten." E nyugtalanság azonban nemcsak valami ködszerű sejtelemben áll, hanem igen határozott tárgygyal bir. Ugyanis attól félnek, hogy a cseh országgyűlés, mihelyt a többiek szétoszlottak, a választási rend módosítását fogja szőnyegre hozni és e módosítást oly értelemben keresztül vinni, hogy a cseh elem elnyomó tulsulylyal íog birni a német fölött. Ez ellen természetesen semmit sem tehetnének, még ha együtt volnának is a német tartományok országgyűlései, hanem a német szabadelvűek közt régóta meg van . állapítva, hogy, mihelyt valahol megpendittetik a választási rendtartásnak, mely minden országgyűlésre nézve ugyanaz, változtatása, a német szabadelvűek azonnal meg fogják ragadni e gyón pártoltak. Emelkedése azonban rendellenes volt. Nem szeretném, hogy félre értsenek, mert nem azt akarom mondani, hogy ez helytelen dolog vagy hiba lett volna, csak is azt, hogy e hirteleni emelkedés nem volt öszhangzásban Magyarország természetes viszonyaival. Városaink gazdagulását és emelkedését okozta ugyanis az élénk és sok hasznot hajtó és a nagyon sok pénzt forgalomba hozó transito kereskedés a kelet és nyugat között, mely az Árpádi korszaktól kezdve egész a 15-dik század végéig levantei kereskedés neve alatt a magyar korona tartományain keresztül derekasan folyt, sőt még azután is tengődött. A kelet fűszereivel, drága ruháival és szöveteivel, gyöngyeivel, ékszereivel, díszfegyvereivel s más apróságaival megterhelt karavánok Kis-Azsia partjairól a görög birodalmon át Havasalföldre és Moldvába jöttek s Erdély határait, főként két helyen lépték át, a Havasalföldről Brassónál és Moldvából Beszterczénél vagy Radnánál, mindkét felől jövők Dézsnek és Kolozsvárnak tartottak, aztán Nagy-Bányának vagy Debreczennek, Sz.-Némethinek, Kassának s innen Lőcsének, Késmárknak vagy Bártfának és ugy ki az országból, Boroszlónak, Krakkónak stb tartva, áruikat részint tovább szálliták Európa nyugati tartományaiba, részint a magyar földön eladták; de ha el nem adták is, vámokon, vesztegintézeteken, harminczadokon és saját költségeik utján sok pénzt hagytak az országban, s a főlerakodó helyeket meggazdagitották — igy emelkedett föl Brassó, mely határszéli helyzeténél s más viszonyoknál fogva máig is sokban megtartá régi fényét és tekintélyét, igy emelkedett Kolozsvár, melynek neve azon időkből kincses volt. (Most ugyan nem kincses!) E kereskedés gazdagitá meg Kassát, Bártfát, Eperjest, Lőcsét, Radnát, Késmárkot stb. Továbbá tagadhatatlan, hogy I. Károly és Lajos s maga Mátyás sok befolyással volt arra, hogy az olasz miveltség nálunk minél nagyobb elterjedést nyerjen, és ezt kölcsönös kereskedelmi engedélyek és szabadalmak által kívánták eszközölni — és e hamar porlandó máz is leginkább a városokra ragadott s némileg egyházi épitészetünk és művészeti fogalmaink, ha még nyertek ez által; a földmüvelés felette keveset, hacsak a kertészeti és szölőmivelés körüli kevés haladásunkat nem emiitjük — de mindezek sokkal idegenebb dolgok voltak, hogy sem gyökeret verhettek volna s országos emelkedést tartósan eszközölhettek volna. Mint ezek az olaszt, aként igyekezett Zsigmond Németország vívmányait meghonosítni, ismét csak városaink számára, s ezt tette Albert is, de mind ezek gyengén beoltott exotikus növények voltak, melyeknek országos horderejét az első kedvezőtlen szél semmivé tette. Sőt tovább megyek s Magyarország akkori álláspontjáról tekintve Mátyás tudományos törekvéseit és magas terveit is idegenszerűeknek tartom. Mátyás e részben sokkal magasabban állott, mint kora, s talán ha még 30 évig él s utána még egy pár nagy fejedelem az ő szellemében és erélyével kormányoz — talán akkor elkészitik a talajt — felemelik az összes nemzetet, természetessé egyenlítik a viszonyokat — de igy az ő nagy tervei és intézkedései is, hogy nemzetgazdasági műnyelven szóljak, mesterségesek valának. Bár mennyire emelkedtek és gazdagodtak is a városok, távol és különálló osztály maradtak a földbirtokot ősi tulajdonul biró nemzeti osztálytól^ és a földmivelő paraszttól, ahoz semmi kapocs nem fűzte s ebből csak nagy bajjal és ritkán pótolhatta sorait. S midőn pártoló királyai elhaltak s a kereskedés a különféle viszonyok miatt megszűnt, ismét vidéki mezővároskákká törpültek az egykor fényes városok, ugyszólva gazdag respublikák. 1497-ben Vasco de Garua felfedezte a jóreményfoki utat; az előre nyomuló török hordák, bizonytalanná, félelmessé, sőt gyakran lehetetlenné tették a szárazföldi kereskedést, a levantei áramlás megszűnt s Magyarország hirtelen felvirágzott anyagi jóllétére nézve bekövetkezett a kérlelhetetlen hanyatlás korszaka. Meglátszott, hogy minden emelkedés csak mesterséges volt és a fentartó viszonyok változtával szétfoszlott.Főuraink, mintha észre sem vették volna e változást, folytatták olygarchikus cselszövényeiket s pártoskodásaikat s a paraszt osztály, a röghöz kötött, nyomorult, adózó nép az 1514-iki lázadást álíítá velők szembe. A megoldás a nemzethez méltatlan volt, s inkább boszuálló miveletlenséget árult el, mintsem Mátyás tanítványaihoz méltó politikai eszélyt mutatna. Es közből a népes városok szegényednek, népetlenednek s majdnem kivesznek a föld színéről. A földmivelés pang, az adózási, államháztartási ügyek a legszomorúbb állapotra jutnak. De nem zárhatjuk be e korszakról szóló megjegyzéseinket a nélkül, hogy elismeréssel ne szólanánk mindazon intézkedésekről, melyek elvégre is gyökerét képezték az uj életre kelés lombos ágainak, mert bár századokra van szükség, mig egy nemzet saját érdekeit s az azok előmozdítására vezető utakat belátja és megismeri — hála az égnek, a magyar nemzet e pontra eljutott s a mult élénken beszélő tanítónk s alapul szolgál a hasznosok felélesztésére és a helytelenek kiirtására. Ma már más időket élünk s szükségeink nagy mértékben veszik igénybe érdekeink tanulmányozását.