Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 20. szám - A nemzetiségi kérdés 2. [r.]

237 szetesen, miután egy államban lehet és virágozhatik ugyan több nemzetiség; de nem létezhetik több szervezet, s ezáltal önálló cselekvékenységre képesített nemzettest. E lehetőséget az állam egységének eszméje kizárja. Épen, mivelhogy ez így van, minden ily esetben nemzetiségi tekintetekből is rendkívül fontos a társadalmi munkásság mezeje, ez levén azon tér, melyen az egyes község, megye, sőt tartomány határain tul is szabadon egyesithetik az egyesek erőiket, nemzetiségüknek fejlesztésére. Hogy ezt akadályozatlanul tehessék, annak föltételét ismét csak az állami szabadság képezi, újból bizonyítván, hogy a nemzetiség és szabadság ügye csak együtt védhető és tartható fenn. A községi, megyei vagy tartományi önkormányzattal, még inkább pedig a társulás szabadságával minden eszköz meg van adva arra, hogy nemzetiségünket oly államban is sükerrel szolgálhassuk, mely nem csupán s nem is főleg tőle veszi színezetét. S épen mert ez igy van, lehetlen nem reménylenünk, a nemzetiségi kérdés szerencsés megoldásának hazánkban is sükeresülését. S ezt annál is inkább, mert hazánkban a magyaron kivül nincs egyetlen nép is — kivéve a zsidót — mely e földön kivül államéletet is ne élne, s igy a szó szórosb értelmében vett nemzetül is ne léteznék. S ha a nemzetiség érdekében nemzetileg színezett államélet is kívántatik : ugy e tényezőt sem nélkülözi egy is. Csak a magyar nélkülözné azt, ha itt nem élhetné, azon magyar, kihez szólva teljes joggal mondá nagy költője, hogy a nagy világon nincsen számára hely, e földön kivül. KERKAPOLYI KÁROLY. A sóügy. (Vége.) Most még egy gyakorlatban levő mellék oldalát emlitem meg a magyarországi sóeladásnak. Az utolsó tizenhét év folyama alatt szerződés köttetett bizonyos Misa nevű szerb majorral 200,000 mázsa mármarosi sónak eladása és Szerbiába szállithatása végett; Misa a só mázsáját 2 ft 40 krért kapja, aranyban és ezüstben fizeti, három havonkint utólag, és a magyar kincstár a'fennebbi sómennyiséget tartozott saját költségén Misának Belgrádig elszállíttatni, — fizetett pedig az elszállításért a magyar kincstár Marmarosból Szegedig 48, Szegedről Belgrádig 20, összesen 68 krt mázBánkint. Egy pár év előtt megszűnt a szerződés Misával, és 280,000 mázsa ugyanolyan sónak megvásárolhatása és Szerbiába szállithatása FIesch bécsi nagykereskedőnek adatott át olcsóbban, mint azt Misa birta, I— mert most Flesch ur a sónak mázsáját 1 ft 50 krajczárért kapja a szegedi raktárakból, szintén három havi utólagos árlefizetés mellett, de nem aranyban és ezüstben mint Misa ur fizette, hanem csak folyó papírpénz értékben. Ezen sónak szállításáért a magyar kincstár fizet Mármarosból Szegedig 48 krt, mely, fuvarbért ha a fennebbi 1 ft 50 kr eladási árból leütjük, marad .1 ft 2 kr, ha pedig még ebből, a bányákbeli kiállítási, a mármarosi előleges szállítási és a szegedi .kirakatási költségeket is leütjük, mi ebben a számításban minden mázsa só után 50 krajczárra mehet, akkor marad az államnak 52 krajczár egy mázsa só árában. Szerbiában a mármarosi sót, mely sokkal tisztább, mint az ott használni szokott oláhországi só, 1 és y2 piaszterért árulják okkánkint (2!/4 font) —• száz okka, 225 font esik 150 piaszterbe ; 150 piaszter Szerbiában egy értékben van 150 osztrák hatkrajczárossal, ésigy a mi pénzünk szerint 150 hatosért vagyis 15 osztrák forintért vehetnénk Szerbiában 2 mázsa 25 font magyar sót, — (Pesten ennyi sót 20 ft 25 krért veszünk) s igy esik egy mázsa magyar só Szerbiában kis vételeknél 6 ft 67 krba 0. értékben, nagyban vásárlásnál pedig nem többe, mint 60 piaszterbe, vagy 6 osztrák forintba, Ebből most már körülbelől hozzá vethetünk a haszonhoz is, mely e vállalat mellett mutatkozik, például: Flesch ur fizet a magyar államnak-egy mázsa sóért 1 ft 50 krt Szegeden a hajóra hordásért fizet „ „ „ — „ 2 „ a szállításért fizet Szegedtől Belgrádig „ „ — „ 20 n a kirakatásért Belgrádon is fizethet „ „ — „ 2 „ és igy kerül egy mázsa só a belgrádi raktárakig — 1 írt 74 krba. De én itt is engedékeny vagyok, és felteszem, hogy ide nem szá mitott kezelési kiadásokkal együtt kerül Belgrádig két forintba, akkor is minden mázsán 4 forint o. é. nyereség mutatkozik, mely nyereség a 280 ezer másza mellett, 1,120,000, mond : egy millió százhúszezer ftot tesz évenkint; de ha csak fele lenne is, az is több mint elég. Flesch ur megveszi hitelben a 280 ezer mázsa sót 420 ezer forintért, és az eladásnál bevesz ezért 1,680,000 forintot, ebből fizeti utólagosan a 420 ezer forintot a magyar államnak azon mód szerint, mint a creditbank, ekkor marad neki 1,260,000 forintja, mely összegből ha még 140 ezer forintot le is számítunk képzelhetlen regiekiadásokra, akkor is megmarad a fennebb kimutatott egymillió százhúzezer forint, mint nyereség e vállalatnál — az árulási időközben*pedig a naponkint bevett pénzek szinte forgattatnak és kamatoztatnak mindaddig, mig a fizetési határidő be nem következik. E csekély eladási ár mellett még egy száztóli ráadás van a 280 ezer mázsa só apadására engedélyezve, ez a ráadás tesz összesen 2800 mázsa sót, ennek pedig pénzbeli ára csak a mármarosi párral 7 ft 48 krral számítva tesz 20,944 ftot és igy Flesch urnák ráadásba apadás fejében van engedélyezve még 20,944 forint áru só, mikor népünk egy része a só drágasága miatt sótalan kenyeret és sótalan burgonyát eszik. Ugy hiszem nem sértek senkit, ha itt szerény egyéni gondolatomat az emberiség szempontjából oda nyilvánítom, vajon nem volna-e bölcs tett, ezekből a felesleges sóapadási engedményekből legalább egy részt elvonni, és azt az ínséggel küzdő adózó nép között elosztani, mely talán épen ugy megérdemelné ezt a kis alamizsnát az államtól, mint azon apácza és szerzetes zárdák, melyekről az állam a sóalamizsnával évről évre gondolkodni szokott. —i Hiszen ki érdemel több figyelmet mint a nép, mely ha nincs, nincs ur, nincs állam, nincs trón. Ha Magyarország azon szerencsés helyzetben van a só bőségére nézve, hogy más ország baján is segíthet azzal, ennek csak örülni .lehet, de nem ily csekély árért kellene azt adni, hogy annak elárulásánál a nyeremény ily túlságos aránytalanságot mutasson fel, —• én azt hiszem, lehetne abban módot^találni, hogy az ily sóeladásnál Magyarországnak is, Szerbiának is több haszna lenne, mint jelenleg van, mert most a nagy haszon csak egy magán pénztőzséré. Ennek a sóeladásnak azután még az a következése is van, hogy a magyar só mázsáját Szerbiában megveszik 6 forintért és visszacsempészik Magyarországba, hol az 9, 10, 11 forint. ]Ez az a gyakorlatban lévő mellékárnyoldala a magyarországi sóeladásnak, mit fennebb felhoztam volt. ' Mindaz pedig, a mit eddig a II pontban elmondtam, indokolt ábrája a mostani sókezelési rendszernek Magyarországon. — És ha lenne is előadásomban valamely felhozott tételre nézve némi történhető lényegtelen különbség, az az általános elv tekintetében ellenkező bizonyitéku semmi esetre sem lehet. IH. A sóügyről általánosságban lévén szó, meg kell említenem a sóügynek azon oldalát is, mely nem a sószállitásra, és nem a mostani sóárulási társulattal való káros viszonyokra vonatkozik. A kérdés, melyet felhozok, Magyarország és Erdély között van Magyarország és Erdély között és pedig már az évek előtt viszszakapcsolt négy megyének Zaránd, Kraszna, Középszolnok, és Kővárvidékének innenső magyarországfelöli határvonalán századok óta fennáll a sózárvonal (úgynevezett sócordon linea) Ki valaha Biharból Széplak, vagy a Királyhágón keresztül Feketetó felé Erdélybe utazott, bizonyosan látta az országút szélén Széplak és Ipp között a Berettyó hidon innen, — Feketetó és Csúcsa között a Kőrös partján az őrházakat, melyek azért vannak ott, hogy az Erdélyből Magyarországba csempészett sót lefoglalják, és azzal az illető contraband-szabályok szerint a cs. kir. pénzügyigazgatóság bíráskodása mellett elbánjanak. Ilyféle őrházak az egész zárvonal mentében több helyen léteznek és ez őrházakban jelenleg cs. pénzügyőrök vannak, előbb sókontrások voltak őrködésre felállítva. Ezek a jó emberek azután hivatásuknál fogva gyakran kimennek az erdőkbe, a hegyekbe, a gyalog és más kevésbbé járt utakra a sócsempészekre lesbe, és gyakran adják eljá rásuknak oly jelét, hogy emberélet árán sikerül nekik néhány font sót kézrekaparitani a föld legnyomorultabb emberétől, ki a Berettyó innenső partján lakva, a túlparton lakó zsidótól hozott rongyos tarisznyányajában talán hitelben egy kis sót, 'hogy azon vizet, melyben néhány