Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 20. szám - A nemzetiségi kérdés 2. [r.]

238 burgonyája megfőtt, éhező gyermekei számára leves helyett megsózhassa. Tudnék felhozni sok szomorú kimenetelű összecsapásokat néhány font só miatt, de elhallgatom, csak annyit mondok, hogy az életével adózott csempész halálával sem szokott megszűnni az eljárás; mert többnyire még éhes marhája és vessző gúzsokkal összekötözött nyikorgó szekere is elárvereltetik, hogy árából az őr jutalmát megkaphassa, mikor aztán nem marad annyi müeszköze sem az apa nélkül maradt családnak, melylyel adóval terhelt kis darabka kavicsos földjét, málója alá felkotorhassa. Igaz ugyan, hogy a contrabant szabályok nem parancsolják, hogy a sócsempészt le kell lőni, de azt a szabályok még is megengedik? hogy ellenállás esetében az őr fegyverét igénybe vegye, ez pedig elég palást arra, hogy ha az őr élt is vissza jogával, hibásnak mindig a megholt mondassék. Ez a szerencsétlen rendszer, fájdalom századok óta fennál a két testvér haza között mai napig is,—századok óta biráskodnak az ország jövedelmeit kezelő hatóságok ilyes ügyekben a nélkül, hogy valaha valakinek gondolata e botrányos eljárás megszüntetésére, vagy legalább módosítására kiterjedt volna; vagy ennek, a két haza közötti czélszerübb kiegyenlítése végett az országgyűlés előtt szó emeltetett volna. Voltak esetek 1848 előtt, hol a megye is megkerestetett a sócsepészeti büntetések eljárásánál segédkezet nyújtani a bíráskodó hivatalnak, de emlékem szerint soha sem volt eset, hogy az illető megye e megkeresésnek engedett — és a büntetési végrehajtásoknál közreműködött volna. Es kérdem, mi ad arra okot, hogy ez a rendszer fennáll ? — Az, hogy Erdélyben a só olcsóbb, mint Magyarországon. Szilágy-Somlyón Kraszna megyében létezett egy kir. sóhivatal, mely csak egy év előtt lett megszüntetve, itt erdélyi dézsaknai só áruitatott, de csak magyarországi vevők számára, már abban az időben is, mikor az említett négy megye még Erdélyhez tartozott. — Volt pedig a sz. somlyói sóhivatalnál utolsó időben a sónak ára 8 ft 92 kr osztr. értékben magyarországi vevők számára, hol leginkább a biharmegyei legszegényebb oláhnép volt kényszerülve vásárolni. Ugyancsak Sz. Szomlyón volt a krasznamegyei és általában az erdélyi vevők számára ugyan azon sónak ára magán árusoknál 5 ft 60 kr osztr. értékben, holott Krasznamegye a más három megyével együtt az utolsó években már nem is Erdélyhez, de tettleg Magyarországhoz tartozott. Hogy miféle rendszer az ilyen, — mikor ugyanazon országbeli nép ugyanazon sót, ugyanazon városban, ily különböző árért kaphatja csak, — azt megítélni az olvasóra bizom* Hogy pedig e rendkívüli árkülönbség, mi egy mázsa só mellett 3 ft 32 krajczárt tesz, a tudatlan, és igen szegény néposztálynál az olcsóbb hozzájuthatás viszketegét fölébreszti, egyáltalában nem lehet csodálni, de csodálni lehet inkább azt, hogy a magas bécsi kormány, melynek orgánumai minden évben be szokták utazni a testvér hazát, hogy az államkezelésben felfedezendő rendetlenségeken és hiányokon igazítsanak — nem lett saját küldöttjei által felvilágosítva az iránt, hogy ily nagy árkülönbség meghatározásával a sócsempészet a testvér haza között nem hogy gátoltatnék, de inkább mintegy késztetőleg előmozdittatik, — már pedig ezen a bajon az utolsó időben, midőn a sóárnak megszabása mindkét hazára nézve ugyanegy korlátlan hatalomtól függött, segíteni könnyebb lett volna, mint talán mostan lesz. Hiszem, az isten megadja az időt, mikor e két haza elválhatatlanul egyesülend, és ezzel bekövetkezettnek hiszem az időt, mikor ez örökfrigyre kelt nagy hazának fiai kitalálják a módot, hogy mindkét félnek jogos igénye e tekintetben kielégíttessék, és hogy többé néhány font só miatt ember embernek, s talán e haza gyermeke e haza gyermekének ne legyen Káinja, és hogy ez a sózárvonal az egyesült Magyarország határán belől, a hol létezik, mindenütt örökre megszüntessék, — mi különben is évek óta már nem Magyarország és Erdély között, de Magyarország és Magyarország között van, tudniillik egyrészről a visszakapcsolt megyék másrészről Arad, Bihar, Szathmár megyék határai között, — s már ez is magával a zárvonal alapelveivel merő ellentétben áll, annál kevésbbé fér meg tehát a haza reformelveivel. Ezen zárvonal megszűntével nemcsak a testvéries béke, egyetértés és szeretet fög a nép között, mely eddig a zárvonal által elválasztva, egymást idegennek nézte — beállani, de még tetemes összeg is meg lesz takarítva az államjövedékben, melyet a sózárvonal őrszemélyzetének fentartása jelenleg fölemészt. Ez az, mit a IH. pontban a válva élt két haza között fennálló sóügyi viszonyra nézve, hazafiúi és emberi kötelességem mulasztása nélkül el nem hallgathattam, mint a kinek kedvezőtlen éltem menetén alkalom jutott e nem időszerű rendszer szabályait olvashatni. Óhajtva vártam az időt, hol alkalmam lehessen felszólalni a nyilvánosság terén mindezen viszonyokról, melyekről sem az országnak, sem magának a magas kormánynak ez uj rendszer behozatala idejében gyakorlati fogalma nem lehetett. Erősen hiszem, hogy ha a 'gyakorlat mezejéről hozott szerény soraim a magyar kormányférfiak kezéig eljutni szerencsések lennének, hazánk a sóügyre nézve, melynek mint nagy horderejű államjövedéki ágnak, a közös anyagi jóllétre is befolyása van,—egyelőre is az állapot naponkinti sulyosodása miatt, kedvező változásnak nézhetne elébe. Miután pedig az I pont alatt az 1848 előtti sókezelési rendszert tájékozás végett röviden előadtam, — a II pont alatt a Magyarországra és Szerbiára kiterjedő mai sórendszernek, mely mindkettőnek szerződési ideje még csak 1870-ben járna le — hazánkra, népünkre, s ez által az összes birodalomra is kiható káros fennállását számszerinti kimutatásokkal okadatolva és gyakorlatilag indokolva kiderítettem, s megmutattam, hogy e rendszert megszüntetni, és a sót hazi államkezelés alá visszavenni jogi, anyagi és közegészségi szempontból is szükséges és legczélszerübb, — s végre a Hl. pont alatt a Magyarország és Erdély közötti sózárvonalnak nem időszerű rendszerét, s annak erkölcsi szempontból is kívánatos orvoslása végetti felvilágosításomat szinte nyilvánosságra hozni bátor voltam: a honfiúi kötelesség lerovása érzetében véltem betölteni szerény közlegényi helyemet. A ki többet, jobbat tud előadni, tegye meg szintén kötelességét, nekem jelenleg nincs több szavam hátra, mint a nép millióival együtt kérni az istent, vezérelje oda országunk dolgát, hogy felséges királyunk jóakarata, és országgyűlésünk bölcsesége találkozhassanak, és oszlassák el a sok és nehéz fellegeket, melyek a korona, a magyar haza, és az összes birodalom egén tornyosulnak. FARKAS FERENCZ. Bécsi levelek. XIX. Bécs, május 12. Tudják-e az urak, honnan van az, hogy az egy és ötforintos jegyek pirosak, mig a többi zöld? Mert amazok szégyenlik, hogy anyjok a bank, kitagadta őket és egy mostoha atyának, az államnak, engedte át a róluk való gondoskodást Nem kedélyes egy nép-e ez a bécsi, mely ilyen naiv élczczel megy el a legújabb pénzügyi műtét felett, mig a porosz lapok hosszú vezérczikkeket irnak arról, hogy milyen rettenetes calamitás az, melybe az osztrák monarchia már a háború kitörése előtt jutott ? Egyébiránt e humornak oka abban is keresendő', miszerint minden ember ujján számíthatta ki, hogy mihelyt háborúra kerül a dolog, valami rendkívüli pénzforrás megnyitása leend szükséges és azon mód, melyhez Larisch gróf nyúlt, aránylag még a legelőnyösebb. Legalább nincs kétféle papírpénz és a s z e m nem emlékeztet minden perczben arra, hogy ismét 150 millióval növekedett az adósság terhe. A börzén azt beszélték, hogy a most kivitelre került eszme Wodianer bárótól származnék; a financzminiszteriumban az apaságot Eskeles bárónak tulajdonítják, a ki általában Larisch grófnak, mint mondani szokás, „jobb keze." Egyébiránt Wodianer és Eskeles urak évek óta oly szoros viszonyban állnak egymáshoz, hogy valóban nehéz volna az eldöntés, de különben is — „la recherche de la paternité est interdite par le code" mondja a franczia. Eleinte itt ott azon aggodalom merült fel, miszerint a vörös és zöld bankó közt ágio fejlődhetnék, valamint ez a zöld bankó és az ezüst közt is létezik. Ma már senki sem hisz ily lehetőségben, mert a kény szerkeletnél fogva a bank is köteles a vörös jegyeket elfogadni és ha ő különbséget akarna tenni|ezek és a zöldek közt, biztos lehetne arról, hogy senkitől sem fog többé zöld jegyet kapni, hanem csak vöröset; aztán pedig a bank nem tehetne egyebet, mint ezen (államjegyeken ismét minél gyorsabban túladni; igy aztán a bank maga segítené legjobban a vörös jegyek forgalomban maradását és az ágio magától tűnnék el ismét. Másfelől azonban nagyon mebszire mennek megint azok, a kik ugy hiszik, miszerint a bankakta által készített helyzet a leg-