Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 19. szám - Birálat nem korteskedés - A nemzetiségi kérdés

v.;...v 222 A nemzetiségi kérdés. Az alsóházban eddig történtek eléggé tanúsították, mennyire igaza volt b. Eötvösnek, mikor „A nemzetiségi kérdés" czimű müvében azt mondá, hogy hazánkban a kedélyek megnyugtatása nagy részben ama kérdésnek megoldásától függ. Tanúsították azon maradhatlanság által, melylyel e kérdés idö előtt is fölvettetni s előtérbe állíttatni újra és újra megkísértetett. De nem kevésbbé tanúsították azt is, mennyire találó mind máig is azon megjegyzése, hogy „azon véleménykülönbségek, melyek a nemzetiségi kérdés megoldását eddig lehetlenné tették, most is léteznek." E véleménykülönbségeknek még mindig fennállása nem csak igazolja, de szinte parancsolja e tárgynak tüzetes megvitatását, csak ez uton levén várható azoknak elvalahára megszüntetése. Igen, mert régi tapasztalás, hogy a véleménykülönbségek legtöbbször a fogalmak összezavarásából erednek. E tételt első ifjúságomban hallám hazánk ünnepelt bölcsétől s folyvást igazolva találtam az óta. Szükség azért lehetőleg tisztába jőnünk mindenek előtt a nemzetiség fogalmával, azután e fogalomnak követelményeivel s végre azon módokkal, a melyek szerint e követelményeknek eleget tehetni. t Mi a nemzetiség ? E kérdésre B. Eötvösnek idézett könyve a következő meghatározással válaszol: „A nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagy számú emberek között — multjok emlékei, jelen helyzetük, s mi ezekből foly, érdekeik és érzelmeik közössége által támad.a Nyilvánvaló, hogy e meghatározás tudatul tüntetvén fel a nemzetiséget, csupán csak az elme világában tulajdonit annak valódiságot, legfölebb innét engedvén meg hatását az akaratra. Ez kétségkívül tévedés, miután az, köztapasztalás szerint, az akaratban sem kevésbbé honos, már eredetileg. De téves lenne ama meghatározás még akkor is, ha a nemzetiséget nem tudatnak, hanem érzelemnek mondva, egyiránt elismerné az elmének és az akaratnak terén. Ezt valóban teszi is a tisztelt szerző, mindjárt a következő tételben érzés és érzelem szóval helyettesítvén az előbbiben használt tudatot, jeléül, hogy nem akart közttik a tudomány szigorával különböztetni. De, mint mondtam, még igy is hibás meghatározása, egyáltalán figyelmen kivül hagyván a nemzetiségnek tárgyi létezését, melylyel pedig bir. Sőt ettől eltekintve sem nyughatnánk meg rajta, és pedig nem annyira azért, mivel — mint már Popovich is megjegyezte — bizonytalan, ha keletkezik-e a múltnak emlékei és a jelen helyzetnek folytán az összetartozásnak ilyen tudata, még ha közös volt is ama mult, mint közös e jelen, bizonytalan levén ha teremtenek-e ezek érdek- és érzelem közösséget : hanem sokkal inkább azért, mivel az összetartozásnak azon tudata, mely nagyszámú emberek között, multjok emlékei, jelen helyzetük, s mi ezekből foly — a mikor t. i. foly — érdekeik és érzelmeik közössége által támad, nem szükségkép s épen azért nem is mindig nemzetiség. Hisz különben azon összetartozásnak tudata is nemzetiség lenne, mely például az osztrák hadseregnek, vagy a r. kath. klérusnak annyi különböző nemzetiséghez tartozó tagjaiban él, mivelhogy az épen multjok emlékei, jelen helyzetük s érdekeiknek és érzelmeiknek azokból folyt közössége által támadt s tartatik is fenn. Hasonlóan nemzetiségnek lenne, ama meghatározás szerint, nevezhető azon összetartozásnak tudata is, mely az egyes társadalmi rendeknek, vagy rétegeknek sajátja, a mely által például az aristokratia, bizonyos tekintetben, európaszerte solidaritásban tudja magát, ugyanazon okból. Bár mi lett légyen is szülő oka ezen tévedésnek, bizonyos, hogy az igen következményteljes. Hiszen, tévedni látván a tisztelt szerzőt már magában a fogalomnak megállapításában is: egyelőre legalább abban sem lehet megnyugvásunk, hogy jól vonta le e fogalomnak követelményeit. S ez még a kisebb baj. Nagyobb az, hogy azok, a kik épen e követelmények formulázásával elégedetlenek, hajlandók lehetnek czélzatosnak, számításból eredetinek tekinteni magának a fogalomnak helytelenül lett meghatározását, igen is késztetve levén erre ama féltékenység és gyanú által, mely — bár mennyire sajnáljuk is — tagadhatlanul egyre létezik. Ezért vélem szükségesnek a tévedés földerítését. Hisz nekünk, kik csak az igazságot keressük, mi okunk sincs takargatni azt. Más meghatározást kell hát keresnünk. Nem kétkedhet T Á R C Z A. r Bírálat nem korteskedés. Az „Uj Korszak" mult heti számában egy ingerült hangon irt dorgáló czikk jelent meg, mely alólirottat is megrója azon állítólag „kissé erőszakos korteskedésben" való részvét miatt, „melylyel több lapunk a Széchenyi szoborpályázat ügyében, a többi pályázók csaknem teljes mellőzésével, Izsó mellett lép fel." Czikkiró véleménye szerint ezen fellépés annyival veszélyesebb a „Polit. Hetilap"-ban, melynek tulajdonosa egyszersmind elnöke a szoborbizottságnak;*)„mert tudjuk, hogy aristokratikus szellemünknél fogva mily nagy befolyással és pressioval szokott lenni az elnökök még csak legsymbolikusabb, legrejtélyesebb s leghomályosabb módon odavetett véleménye is reánk, kik azt hiszszük, hogy minden üdvös felülről jő a szegény, csak korlátolt észszel ellátott plebs számára." Jól ismerjük ez észjárást, jól ismerjük e hangot az „Uj Korszak"ból, mely uton útfélen keresztes háborút prédikál — szélmalmok ellen, s aristokratiánkat értelmi haladásunk legfőbb akadályául szeretné feltüntetni minduntalan. A fentebb idézett sorok ilyetén szelleme azt engedi következtetnem, hogy a kérdéses czikk az „Uj Korszak" általam igen tisztelt szerkesztőjétől származik. De ha nem is az ö tollából folyt — mert a czikk nincs aláírva — egyre megy — akkor is a lap felelős szerkesztőjéhez kell intézni válaszomat, akkor is dr. Henszlmann Imre úrral állok szemközt. Sietek tehát öt azon ünnepélyes nyilatkozattal megnyugtatni, hogy ezen „korteskedő" czikk nem felülről jött, nem volt inspirálva, sem veszedelmes pressiot nem akart senkire gyakorolni, hanem egyedül független véleményét fejezte ki, egy szintén szegény plebejusnak, ki ugy hitte, hogy neve aláírásával minden ilynemű félreértésnek elejét vette.. Az ily plebejus egyébiránt méltán csodálkozhatik, ha a „suffrage universel" jogának érvényesítésében épen oly lap szeretné gátolni, mely eddig a de*) Eötvös József báró a szoborbizotteág elnökségéről lemondott. mokratikus eszmék, s igy a szabadnyilatkozási jognak oly fennhangú szószólója volt, s azt akárhányszor bő mértékben maga is igénybe vette. „Bange machen gilt nicht", mondja a német példaszó, s ha a t. szerkesztő a Széchenyi szoborügyét, jelen stádiumában „ateliertitoknak" deklarálja s a pályamintákról szóló biráló nyilatkozatomat indiscretiónak nevezi, melyet a legfecsegöbb franczia is — ha ildomos ember — legalább ilyennek be szokott vallani, akkor kénytelen vagyok teljes tisztelettel azt felelni reá: tréfálni méltóztatik! A Széchenyi szoborpályázat országos közügy, mindnyájan áldoztunk reá, mindnyájunknak joga van az eredményről tudomást szerezni s véleményt mondani fölötte. Márpedig t. szerkesztő ur ép oly jól tudja, mint én, hogy a minták megtekintésétől senkit el nem tiltanak, s hogy még könnyebben hozzájuk nem férhetni, köztudomás szerint csak az az oka, mert a szük teremben tömeges látogatásnál a törékeny holmikét féltik a károsodástól. Emlékszem, hogy mikor az Akadémia palota építés ügye ugyanily stádiumban volt s a lapok a hazai művész, talán épen Henszlmann ur terve mellett nyilatkoztak, akkor t. Henszlmann Imre ur ezt nem nevezte indiscretionak; s midőn e terv elfogadtatása ügyében aláírásokat gyűjtött, s ez által a bizottságra valóságos pressiót gyakorolni jónak látta, ezt sem a maga, sem az aláírók részéről szintén nem tartotta indiscretionak ; s noha ez aláírás ténye kétségtelenül bírálatot involvált, Henszlmann ur, az illetőktől akkora kis indokolást sem kivánt, minőt én bátorkodtam felhozni Izsó mintájának monumentális jelentősége mellett. Most az „Uj Korszak" szerkesztője sokkal szigorúbb a bírálók iránt, és sokkal több bizalmat mutat a „szakavatottakból álló bizottság"-hoz. Szerinte kár volt feszegetnem Izsó szobrának monumentális jellemét, „mert szakavatöttsággal úgysem tudtam azt kimutatni; csak á 1 i t o ttam azt, de nem bizonyítottam." Egyelőre tán avval vigasztalhatnám magamat, hogy az „Uj Korszak" is csak tagadj a állításomat, de nem czáfolja meg. E czátolatot pedig nemcsak én fognám hálás köszönettel venni, de tanulságos lehetne az itélö bizottságra nézve is, mely még sem állhat csupa szakemberekből, mert ez esetben a szoros értelemben vett szakemberek épen azok, a kik pályáztak. Egyben azonban mégis egyetért velem az „U. K.", hogy a mennyi re lehet, ez ügyben pártolnunk kell a h a z a i művészetet; először, mert a z aránylag legjobbat még várhatjuk!" Mit? egy uj, és legjobb pályamüvet, még pedig hazait, a pályázati határidő letelte után ?