Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 19. szám - Birálat nem korteskedés - A nemzetiségi kérdés

223 vén, hogy a nemzetiség ép azon minőség, mely a nemzetet azzá teszi, a mi, vagy inkább olyanná, a minő: mindenekelőtt a nemzet fogalmát vélem felállitandónak. Erre törekedve vegyük vezetőkül a nyelveket, mint a melyek az egyes kutatónak lehető legbiztosb vezérei, annál fogva, mivelhogy bennük egész népek, tehát milliók szellemének, magához századokon át hiven maradt felfogása tükröződik. Ezek, különbség nélkül, a nemzéstől vett, tehát az eredet és vér közösségére mutató szóval jelölik a kérdéses eszmét, s igy ha velük meghasonlani nem akarunk — a mi pedig mindig veszedelmes — amaz alapnál megmaradni mi is kénytelenek leszünk. Ehez képest csak azoknak egyetemét mondhatjuk nemzetnek, a kik vérben, eredetben egyek. De, mert cselekvénységre való képesség is van csatolva a nemzet fogalmához : azokét sem föltétlenül, hanem csak azon esetben, ha az eredetben egyek által képezett viszonyos egész magát államilag szervezvén, külön egyéniséggé fejleszté, oly egyéniséggé, a melynek meg van határozott saját jelleme, megfelelő azon külső természetnek, a melynek ráhatása alatt folyt le fejlődése, s azon eseményeknek, melyeken átment volt; különben csak nép az. Két, egészen soha nem hibázható tényező van hát a nemzet fogalmában. Egyik, tagjainak vérközössége j másik, azok egyetemének azon egy államéletre fejlettsége, tehát egyik természeti másik meg szellemi. Hol mindkét tényező érintetlen tisztaságban, zavartalanul hat, vagy a hol netaláni zavartatásuk még jóvá tétetett, ott a nemzet iogalma tisztán valósul meg. Nem igy, ha az eset ellenkező. Pedig ily ellenkező esetek egyáltalán nem lehetetle- ! nek. Mert a legtermészetesebb ugyan s épen azért valóban is meg szokott történni, hogy valamely határozott jellemű s annál fogva viszonyos egészet képező földterületet, akár ott születve, akár bevándorolva egy nép foglaljon el, s magában és egyszersmind egészében jusson el ott államéletre, levén igy nemzetté. Mondom ez a legtermészetesebb ugyan: de azért az ellenkező sem lehetetlen, sőt nem is kevésbbé szokott. Ezáltal meg érintetik s tisztaságában megzavartatik a nemzet fogalmának megvalósulása; azok, kik az államban egyesülnek, nem levén eredetben is mindannyian egyek, vagy forditva, az ebben egyek nem képezvén csak egyetlen államot. Minél kevésbbé történik ez, annál erősebb lesz azon, a csalá— Mily nyugodtan mondja ki t. szerkesztő ur e nagy szót, s mily sphynxi talánynyal gyötri tudvágyunkat! — Tehát a legjobb még hátra van s a bizottság már Ítélni készül! Az „atelier-titok" ezen még oly leplezett elárulása meglepő uj fényt derít az egész ügyre. Az „Uj Korszak" nagyon tisztelt szerkesztőjének tehát tudomása van egy hazai pályaműről, mely még nem látott napvilágot, de melyről, miután a többieket már látta, elmondhatja, hogy jelesebb azoknál, s igy igen természetesnek találom aggodalmát, midőn tapasztalja, hogy a gyengébb mü felé fordul a közönség és orgánumainak rokonszenve. Az „Uj Korszak" szerkesztője bizonyára nem fog késni, a feszült várakozás izgatottságát e nagybecsű elvilágosítással lecsillapítani, — mert figyelmeztetésem nélkül is kényelen belátni, hogy e rendkívüli discretio „tultengéséböl" nagy baj származhatik :alegj élesebb mintának késedelem miatt bekövetkezendő m ell ö z te t é s e! Ha tudomásuk lett volna a lapoknak e fontos körülményről, bizonyára nem követik el az indiscretiót, melyet az „Uj Korszak" szemökre lobbant; bizonyítja ezt az is, hogy egyik sem nyilatkozott részletesebben a pályázat eredményéről, mig csak a legjelesebbnek gondolt pályamű, Engel szobormintája be nem érkezett. Sokkal természetesebbnek találnám, ha már most e megtámadott lapok összessége viszonzásul az egész ország szine előtt az „Uj Korszak" fejére zúdítaná a — hallgatás bűnét! Az „Uj Korszak" azon egyetlen magyar lap, mely ugy czimezi magát, hogy: „Heti szemle a tudomány . . . és művészet köréből." Szerkesztőjét igen sokan legkompetensebb mübirónak tartják az országban, és nem tapasztaltuk, hogy ö maga ez iránt valaha más véleményben lett volna. Mégis mi hasznát vette ez előnyöknek a hazai művészet, s a hazai olvasó közönség művészeti ügyek körül még tájékozatlan töredéke? Mily módon váltotta be igéretét az „Uj Korszak", mily módon tartott szemlét hétről hétre a hazai művészet mozgalmai felett? Mióta megjelen, talán két, három mürégészeti czikkre emlékezünk Henszlmann Imre ur és egy más hazai tudósunk tollából, a negyedik, egy angol kisasszony-szakembertől jelent meg valami angol tárlat fölött, mely ugyancsak sovány eledel volt az éhezőknek. Most évek óta először egy nagy hazai művészeti kérdés lép előtérbe, melynek mentül szerencsésebb megoldása iránt az egész nemzet érdeklődik. Az olvasó közönség méltán várta, hogy az ügy a lapokban dihoz hasonló érzelem, melylyel viseltetnek egymás iránt a nemzettagok, mint a kik valóban rokonok, s pedig nemcsak vérben, hanem fejlődésük egész módjában, erkölcseikben és szokásaikban is, de főleg mindabban, mi a nyelvben és nyelv által kifejezésre jut. Mint az eredetben egyeknek államilag szervezett s ez uton külön egyéniséggé fejlett egyetemét nemzetnek mondjuk: ugy azok összegét a kik egymáshoz annak körén belől közelebb rokonok — nemzetségnek; mi hát a nemzetnél mindig szűkebb körű, bár azzá tágulhat s emelkedhetik. Megállapitva, és pedig a nyelvek által nyújtott tanuságnak figyelemben tartásával megállapitva levén igy a „nemzet" értelme: egyszersmind meg van állapítva a nemzetiségé is, ha t. i. igaz, hogy alatta azon minőség értendő, mely a nemzetet azzá teszi a mi, vagy inkább olyanná, aminő. E szerint a nemzetiség sem tudat, sem érzet, hanem az eredet egységében gyökerező s ép azért az eredetben egyeknek egész összességét megillető, de teljességre s határozott kifejezésre csak együttes állami fejlődés által hozható azon minőség, mi nemzeteknél szintúgy, mint egyeseknél azoknak egyediségét képezi, alkotja. Együttes állam-élet által nem fejlesztve, csak népiség az. Hogy e minőséget a vele birók tudatra vitték legyen, az szintoly lehető, mint az ellenkező. De tudatra nem vitetve is hatni fog az, félreismerhctlenül. Hisz maga a nyelv is annnak hatása alatt képeztetik, és még is a nélkül, hogy tudnók; annyira, hogy inkább képződménynek, mint képzeménynek lenne nevezhető. A mit nem! zetiségi érzelemnek mondunk, az kevésbbé magának a nem, zetiségnek érzete, mint inkább az általa egybefüzöttségé, azon érzet, a mely által természetes ragaszkodással csatlakozunk azon összességhez, a melylyel ugy származásunkmint államéletünk alapján épen egybefüggünk. Ha eddigi fejtegetéseinkben nem tévedtünk, ugy a nemzetiségnek egyetlen eredeti alapja a származásnak huzamosb időn át ugyan azon természeti ráhatások alatt állástól kisért, s épen azért ugyanazon államéletre is vitt egysége, melyből a fejlődés folyamában megszületett erkölcsöknek s szokásoknak, valamint a szint az alatt kiképződött nyelvnek is közössége, önként következik. Azért csak természetesnek találhatjuk, hogy a nemzetiségi érzelem is annyira terjed is meghányva, az eszmék tisztázva, a közönség, valamint a bizottság ítélete előkészítve legyenek. Az „Új Korszak" első sorban hivatva lett volna véleményének nyilvánítására, és hivatását mikép teljesítette ? „Szakember méltóságának tógájába" burkolva mélyen hallgatott, s midőn a kötelességtudóbb lapok felszólaltak, s kisebb-nagyobb egyetértésben egy bizonyos mintát hirdetnek egyelőre legsikerültebbnek, akkor megszólal az „Uj Korszak" is, de csak azért, hogy mint fecsegőket rendre utasítsa a nyilatkozókat, s hogy korainak és pártoskodónak nevezze Ítéletüket, mert hátravan még a legjobb — de erről eddig senki se látott, se hallott, csak az „Uj Korszak" szerkesztője egymaga. Nem tehetek róla, de azt hiszem, hogy a „discretio" ezen nemében nincs semmi köszönet, — s ha nagyobb hasznát nem látjuk, akkor ugy hiszem, mindnyájan szívesen megmaradunk „indiscret fecs égőknek!" A mi végre a „korteskedést" illeti, készséggel elismerem ugyan, hogy a korteskedés mivoltának meghatározásában az „Uj Korszak" t. szerkesztője nálamnál sokkal illetékesebb bíró, mindazáltal ugy hiszem, hogy a lapok többségének magatartását a Széchenyi szoborügyben kár volt ily gyanúsító kifejezéssel jellemezni. Én legalább a korteskedés vádját, az „Uj Korszak" szerkesztője iránti őszinte tiszteletem mellett mégis kereken visszautasítom, és tiltakozom azon insinuatio ellen, mintha más valaki nézeteinek servilis hangszere volnék, vagy szerény nyilatkozataimban bármikor a személy — és nem a jó ügy győzelmét tartottam volna szem előtt. KELETI GUSZTÁV. Zilaby Károly munkái. Örömmel ragadnánk tollat, a kezünk alatt levő munkák itészeti méltatására, ha azok egy kelő tehetség legelső szellemnyilatkozatait nyújtanák, egy szebb, dicsőbb jövő zálogait. De a fájdalom érzete lep meg, valahányszor egy idenap előtt leroskadt munkás emléklapjait forgatjuk. Az 1864-ik év irodalmunkra nézve sok veszteséget jegyzett fel. Mi, a fiatal irók közül, kit korán elveszténk, leginkább Zi lahy Károlyt fájlaljuk. Ki tudja, hová fejlődik vala ez erődús, eszmegazdag író, kedvezőbb körülmények között? Vajon nem nyert volna-e 37*