Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 16. szám - Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika

188 áttak benne, hogy a bécsi kormány a vámügyben könnyítéseket tegyen. Az akkori Pesti Hirlap s különösen én magam is, a védegyletet mint ideiglenes intézményt pártolván, a közbenső vámvonal megszüntetése mellett szövetséges alapon emeltem szót, s az 1848-ki minisztérium is e nézetben osztozkodott; mert a kik politikai érzékkel s belátással birtak, tudták, hogy a vámkérdést, habár a közös ügyek nevezete akkor még nem dívott — csak Ausztriával közösen lehet megoldani. A bekövetkezett események folytán e téren semmi sem történhetett. A Bachkormány megszüntette a közbenső vámvonalt; s ennek hatásáról szerző bővebben értekezik. A közbenső vámvonal megszüntetése magában véve igen nagyszerű közgazdasági lépés .Normális viszonyok közt e lépésnek Magyarország közgazdasági fejlődésére nagyszerű hatása lehetett volna. E hatást azonban paralysálta az ausztriai adó- s pénzügy rendszer behozatala Magyarországon — azon kórság, mely Magyarország lehető jóllétét megsemmisítette, melyben jelenleg szenvedünk, s melyből kigyógyulni s kibontakozni biztos kilátásunk nincs. Ezen adó- s financzrendszer közgazdasági fejlődésünk fokával nincs arányban, ezért szükségkép megtámadta az ország tőkéiét s elszegényedéshez vezet bennünket. A munka III-dik része, mely a sajtó alatt levő második felében folytattatni fog , nemzetgazdaságunk jelen állásáról^ szükségeiről s feladásairól szól. Szerző itt is igen helyes nézeteket fejt ki. Elvitázhatlan igazság, hogy Magyarországnak még kiválólag földmivelö országnak kell maradni; de szerző is megengedi, hogy vannak a müiparnak oly ágai, melyek honosítására jelenleg is meg vannak a föltételek; ezeket ápolni s fejleszteni, közgazdasági kötelességeink közé tartozik. Tudjuk, hogy müipart rögtönözni s törvények által előidézni nem lehet; az összes társadalmi élet egyik productuma az. A tapasztalás azonban mutatja, hogy az uj cultura magasabb fokozatait, műipar nélkül elérni, lehetetlen. S mi is már oda jutottunk, hogy közgazdasági életünkben a műipar hiányát érezzük. Állami s társadalmi szükségeink kényszerítenek a termelés növelésére. De hogy terményeink számára belpiaczaink s belfogyasztóink, ennek folytán pedig viszonyainknak megfelelő áraink nincsenek — ez azon okok egyike, melyek közgazdaságunk körében a legnagyobb bajokat szülik. Közlekedési eszközeink további fejlődése — mihez azonban a közelebbi jövőben, kevés reménységünk lehet — valamint a vámtarifa módosítása a szabad kereskedés irányában, talán meghozandják a várt közgazdasági eredményeket. De ha e tekintetben is csalódni fognánk, mint már gyakran csalódtunk, nem marad számunkra egyéb hátra, — ba gazdaságilag egészen elveszni nem akarunk — mint társadalmi szükségeinket erősen redukálni, hogy ily takarékosság által tökéket alakíthassunk, s azok felhasználásával müipart teremtsünk. Politikai Ügyesen, élvezhetőén van ez összeállítva, bár szükségképen vázlatos. A német irodalom, — legrégibb emlékétől, Ulfilas térítőnek gótbibliájátol kezdve egész napjainkig, rövid kritikákkal, nevezetesebb munkák kivonatos ismertetésével, továbbá a németnyelv történeti szempontból tárgyalt alapvonalaival és végül helyesen válogatott mutatványokkal, ugy van itt fölmutatva, hogy bizonyára minden valamire való tanulóban további tanulmányozásra ösztönt fog ébreszteni. A mint e rövid tárgyalásokon végig fut az ember, nincs egyetlen lap se, mely valamely használható eszmét ne ébresztene. Az arány, mely szerint a régibb és ujabb költészetnek ki van jelölve a tér, tapintatos. Goethe és Schiller nagy korszaka ugyanis sokkal tüzetesebben van ismertetve, mint az „első sziléziai iskola" vagy „Bodmer és Gotsched" stb. Mi különösen újra megtettük régen táplált fájdalmas észrevételünket, midőn itt is láttuk, hogy a német irodalomban minden időben iskolák alkultak. Mindig volt közöttük egy, kit a többiek vezér-szerepre legalkalmasabbnak elismertek, ki egy törekvésű, egy meggyőződésű erőket maga köre gyűjtött, tisztán körvonalozta a czélt és öntudatot ébresztett az egyesekben. Alig volt iskola, melylyel szemközt más ne támadt volna. A kölcsönös eszme-harczok mindig kitűnő eredményeket szültek, mindig előmozdították az öntökéietesedést. És ez igy foly mai napig. Lingg Hermán „fiatal németországa" most is megtalálta a maga ellenlábasát. Ezzel szemközt nálunk magyaroknál nagyon kevés a vigasztaló. Igaz ugyan, hogy Kazinczy korában, Verseghyvel szemközt itt is nagy volt az eltérő nézetek küzdelme, igaz, hogy a Petőfivel és Aranynyal érvényre emelkedett népies elem a maga idejében itt is megtalálta saját ellenharczosát, de mi csak a jelen időre vonatkozunk. A forradalom után tulvitt és elharapózott ál-népies ellenében semmi iskola nem alapult. Lassan kellett lejárnia magát, mig annyira jutottunk, hogy a jobb törekvéseink is általán véve csak nagyszerű társadalmi tevékenység, áldozatkészség, egyszerű erkölcsök, s a párisi frivolitás kerülése által nyerhetnének sikert biztosító súlyt és nyomatékot. A szóban levő munka második felének megjelenésekor visszafogok e kérdésekre térni. Most végszóul ismételve bátorkodom állítani hogy közgazdasági állapotunk javulása a normális állapotok helyreállításától van feltételezve; de az nem függ mi tőlünk, — mi magunk e műtétben csak egyik tényező vagyunk. Mit használ a mi törekvésünk, ha ellentörekvések által zsibbasztatik. De hogyan lehessen hazánkban valamint túl a Lajthán is normális állapotokat teremteni, ha a döntő körökben még mindig oly formákhoz rakaszkodnak, melyek senkinek se kellenek ? — valódi constitutionalismus és magyar minisztérium nélkül pedig nem fog létre jönni kiegyenlítés. TREFORT ÁGOSTON. Bécsi levelek. XVI. Bécs, april 12. Valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy a legújabb porosz coup de main vagy coup de téte — a famosus frankfurti javaslatot értem — az itteni közönségnél valami roppant hatást tett. Elégszer ismétlém már, hogy ily dolgokhoz a tömeg itt épenséggel nem ért; érti azt, hogy háború van vagy nincs, érti, ha az ágio fel- vagy lemegy, ha drágább vagy olcsóbb a kenyér, de annál tovább a nagy többség láthatára nem terjed. Nincs az ugy, miként minálunk, a hol az exprofesso politikusok és a merőben tudatlanok közt, kik nálunk kisebbséget képeznek, száz meg száz átmeneti árnyalat vehető' észre; itt a politikailág teljesen mi veit körök közvetlenül határosak a tudatlanok vagy közönbösek tömegével és csak is amazokról mondható, hogy a legújabb frankfurti tudósítások egész fontosságát képesek felfogni. Ezekre pedig e tudósítások határozottan kedvezőtlenül hatottak. Nem mintha attól félnének, hogy Bismarck gróf czélt érhetne; ezt tán ő maga sem kívánja, hanem fájdalmasan emlékeznek vissza az 1863-ki évre, midőn ő felsége az összes német nemzet feszült figyelmétől, hőrokonszenvétőljrisérve, Frankfurtba ment, és onnan, ha többet nem, de a sikernek legalább reményét hozta magával vissza. És miként ápolták a hivatalos kertészek e gyöngéd csirát? Igen jól emlékezem még azon heves polémiára, melyet akkorában mi mindannyian, kik a magyar álláspontot védttik, a boldogült Botschafterrel folytattunk. Teljes szivünkből dicsértük azon elhatározást, mely tehetségek tisztább szempontokra emelkedtek. Most már helyesebb az ösztön a lyrai költőknél és regény irodalomban egyaránt. Amazok az európai vívmányokat igyekeznek fölhasználni, ezek, a franczia éretlen irány befolyása alól lassankint angol tanulmányok felé kezdenek menekülni ; de törekvésünkben semmi rendszer, semmi határozottság és tisztaság nincs. Az önkénytelenül érzett czélt irodalmi iskola nem tűzte zászlójára s tévedezve kell bolyongnunk és tébolyognunk. E gondolat azonban tüzetesebb fejtegetést igényel. Itt csak megérintjük; lesz idő, midőn alaposabban is körvonalozni fogjuk. Csak a „mutatványokra" kell még egyet-mást megjegyeznünk. E könyv olyanok számára készült, kik a német nyelvet nem ismerik. A mi a régi nyelv-emlékeket illeti, azokat mindenesetre czélszerü volt németül adni; de sokkal nagyobb volna a könyv becse, ha az ujabb költőkből kijelölt példányokat tartalom- és alakhü fordításban közölte volna Riedl ur. Csudálatos világot vet a magyar irók hanyagságára, hogy mig a magyar anthologiák száma halomra gyül, mig az eszme nélkül szűkölködő ilyfóle gyűjtemények egymást érik, addig a külföldi költészetekből alaposan, kimeritőleg és gonddal csinált anthologiánk egyetlen-egy sincs. Még a német irodalomnak sem akadt oly fordítója, ki a történeti rendet szemelőtt tartva, megajándékozta volna irodalmunkat. Nem tartozik ide, de talán nem lesz érdektelen tudtul adni, hogy e sorok írója jelenleg ily német-anthologia fordításával foglalkozik, addig is, mig az övénél illetékesebb erők homályba borithatnák. A franczia és angol költészet rendszeres fölmutatása is, Szász Károly kezdeményezése után, előbb-utóbb biztosan remélhető. ZILAHY IMRE.