Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 16. szám - Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika

189 Ausztria császárját a Majna melletti szövetségi városba vitte; hosszú évek óta először valánk azon helyzetben, hogy egyetérthettünk oly tanácscsal, melyet a bécsi államférfiak koronás uruknak adtak; csak rajta — mondtuk — rajta; jó uton vagytok, a czél elérése biztos, föltéve, hogy arról sem feledkeztek meg, miszerint Ausztria nem kizárólag német hatalom ; hogy a birodalom keleti része ólomsúly gyanánt ragaszkodik lábaitokhoz, mindaddig, mig a monarchia kétfelé közt nem tudtok oly viszonyt létrehozni, mely — mellőzve azt — hogy csak is ily viszony tarthat igényt a törvényesség attribútumára — egyedül képesítheti Ausztriát arra, hogy Németországban is az őt megillető helyet lehessen elfoglalnia. Aha — mondá erre a Botschafter — tehát ti azt hiszitek, hogy a német lelkesedés tüzénél a dualismus gesztenyéit fogják sütni számotokra; nem, édes barátim, ebből nem lesz semmi, igy nem alkuszunk; mi ki visszük a német reformot, de azért a dualismust még sem fogadjuk el. Váltig mondtuk nekik, hogy hiszen ez a müncheni vargainas taktikája, a ki 1848-ban torokszakadtáig kiabálta: alles wollen mer hab'n und nix geb'n mer her; a sajtószabadságot is kívánjuk, de azért a censurát sem áldozzuk fel. Minden istenadta napon magyarázgattuk, hogy a dolog igy nem fog menni, hogy az oly szépen megindult munka a fövényben fog elveszni, és itt benn sem lesz csend és rend, holott a centralisátio elejtése lehetségessé teszi a szövetség reformját és a birodalom belrendezését is. — Midőn aztán Poroszország felől ugyanazt kellett hallaniok a jó uraknak, a miért mi ránk annyira megharagudtak, boszankodva mondák: most azért sem — és inkább áldozták fel Ausztria némethoni állását, mintsem a centralisátióról lemondtak volna. Ezen megbocsáthatlan hibára, mondom, fájdalmasan emlékeznek vissza az itteni politikai körök, mert utóbb, persze, midőn már késő volt, mégis el kellett ejteni a centralisátiót ; de akkor a frankfurti fejedelmi nap alatt megfogamzott csira már el volt fonnyadva, és most Bismarck gróf oda lép, s azt mondja: no, majd én fogom nektek megmutatni, miként kelljen megifjítani ezt a vén szövetséget ..... Nem lesz a dologból semmi, ezt mondják, és lapjaikban ki is irják a hajdani centralisták, de azalatt csak azt értik, hogy a német szövetségi reform nem jövend létre azon értelemben és azon czélra, a melyben és a melyre Bismarck gróf kivánja. De hogy igy vagy amúgy valami csak leend oly dologból, melyet a német nép oly hőn óhajt, és melynek szükséges voltát most a kormányok is elismerik, erről a legkonokabb centralista sem kétkedik, és épen azért búsul, mert, a monarchia állapotjára pillantva önkénytelenül is azt kell kérdenie : vajon mily szerkezetben találandja az uj epochalis fordulat az osztrák birodalmat? és nem fogják-e a többiek egyszerűen hátra hagyni azt, a ki a velők menetelre nincs elkészülve ?! Egyébiránt valamint az Ur nem hagyja el az övéit, ugy a jámbor bécsi népet sem hagyta el a — humor! Hadd juttassak belőle egy adagocskát a mi kedves földieinknek is; azt hiszem rájuk fér ebben a szomorú időben! A minap egy ex-követtel találkozám. No barátom — mondám neki^ — ugy látszik bonyolódnak a dolgok; maholnap tán még Önöket is előkeresik a skartból. ? — „Ugyan ugyan ne beszéljen •— válaszolt amaz — vagy oly kevéssé ismeri-e a viszonyokat, hogy ne tudná, miszerint Bismarck minden diadala egy-egy veresége a parlamentarismusnak — mi nálunk is ? nem tudja-e, hogy ez meg ez (itt neveket mondottj még mindig abban a hiszemben él, hogy a porosz miniszter nem a maga furfangos eszének, a maga erélyének, önmagával tisztában lételének köszöni minden sikerét, hanem csak an-. nak, hogy— a parlamentet szétkergette. Hjah, igy sóhajtanak ezen urak, persze könnyű valamit kivinni, ha az ember nincs genirozva egy ilyen képviseletre való tekintet által. . . Hanem, tevé hozzá pajkos mosolylyal az én exkövetem, a kik a parlamentarismus ledorongolásában látnak minden üdvét, a kik ezt hiszik universal-gyógyszernek, csak ugy ne járjanak, mint a falusi borbély a vargával, meg a szabóval. A szegény borbély t. i. sehogy sem volt képes'a susztert kigyógyítani a váltólázból. Egyszer,[épen láznapja volt, megint meglátogatja betegét és azt látja, hogy ez egy nagy tál káposztának s a megfelelő kolbászmenyiségnek felemésztésével foglalkozik. Hanem mester uram, az Istenért mit cselekszik, kiált fel rémülten a borbély, 24 óra múlva oda lesz! De a suszter bizony nem lett oda, hanem egy hét múlva tökéletesen felgyógyult. A borbély bámulva vette tudomásul az uj gyógyszer csodahatását és midőn nemsokára a falu szabója szintén váltólázban megbetegedett, borbély uram mindjárt egy tál káposztát kolbászszal vétetett be vele, a mire a szegény szabó másnap szerencsésen meg is halt. A borbély fejcsóválva ment haza és kalendáriumában azt jegyezte fel magának: „váltólázban savanyu káposzta kolbászszal susztert meggyógyít, hanem szabó meghal tőle! — Az applicátiót, fájdalom, nem magyarázta meg nekem az exkövet ur! Hanem szóljunk ismét komolyan. A galicziai országgyűlés küldöttsége, mely a külön kanczelláiért folyamodó felirat előterjesztésével vala megbízva, itt volt és a felség részéről igen nyájas fogadtatásban részesült. A császár azt mondá nekik, hogy a birodalom ujjá szervezésénél a gallicziai országgyűlés kérelme illő tekintetbe fog vétetni. E szavakon törik most fejőket az itteni politikusok. Hogyan kell ezt érteni ? Olyformán-e, hogy átalában tekintetbe fog vétetni a folyamodás, mint bármely más országgyűlés részéről kimondott kívánat ? Vagy pedig az-e ama szavak értelme, miszerint olyan lesz amaz újjászervezés, a melybe a külön galicziai kanczellár is beleillik és belefér ? E kérdésekről szükség esetén hosszú vezérczikket is tudnánk irni, melynek átolvasása után az olvasó mégis csak azt tudná, a mit kevés szóba is foglalhatunk, hogy t. i. az imént említett kérdések szájról szájra járnak, de hogy azokra felelni e perczben senki sem képes, tán még azok sem, a kik ő felségének a galicziai küldöttségnek adandó választ tanácsolták vala. Szólnom kellene még oly tárgyról, mely nagy mértékben foglalkodtatja az itteni közönséget, t. i. az állam-pénzjegyek kibocsátására vonatkozó tervről; szólnom kellene róla annyival és inkább, mert hitelre méltó személyek azt állítják, miszerint e terv valósággal létezik, hanem természetesen csak háború kitörése esetén fogna valósíttatni. A folyó kiadásokra, nevezetesen a májusi coupon beváltásra megkiván.tató pénznek Larisch gróf már jelenleg is birtokában van, és igy épen csak rendkívüli kiadások fedezésére szolgálandó eszközökről kellene gondoskodni. Ily" eszközt pedig az állami pénzjegyek fognak képezni. Ha mindazáltal e tárgy részletesb fejtegetésétől tartózkodunk, ezt azért tesszük mert ugy találjuk, hogy a pénzügyér urnák igaza van, midőn egyik félhivatalos lapban közzétett communique alakjában felszólítja a lapokat, ne bolygassanak a mostani válságos perczben oly íinancziai kérdéseket, miknek feszegetése az államra nézve sokkal hátrányosb lehetne, mint a csapatmozgalmak körüli közlések. Szomorú, hogy igaz és igaz, hogy szomorú, de a jelen pillanatban már nagyon későn volna, a kormánynak jó tanácsot adni az iránt, hogy általában mint kelljen tenni a pénzügyi helyzetjavítása érdekében; most csak arról lehet szó, miként szerezhető meg co^te qu' il co 'te a szükséges pénzt, ha háborúra kerül a dolog. Hanem azért mégis bátorkodunk egy megjegyzést tenni. Ha sehonnan nem fenyeget veszély, a sajtó részéről adott bármily jó tanács, bármily komor intés falra hányt borsó; ilyenkor beszélhet ő, a mit tetszik — magának; senkisem hallgat rá. Ha pedig válságos idők járnak és a sajtó azt mondja: lám, nem mondtuk-e mindig, hogy jó volna a verőfényes napokon félszer alá hozni az aratást, látjátok most, mennyire jutottunk ? ha igy szól a sajtó válságos időben, akkor azt mondják neki: hiszen, jól van, jól, igazatok van, de a patriotismus tiltja ezeknek elmondását a mostanihoz hasonló veszélyes pénzben ; ilyenkor a szólás ezüst, de a hallgatás arany! Tehát a mikor a sajtó szólhat, nem hallgatnak rá; a mikor ráhallgatni kellene, hazafiságból nem szabad szólnia. A szólás ezüstjét, a mikor az kapható, semmibe sem veszik, de ha baj van, a hallgatás aranyaért esedeznek. Ügy vélekedünk, okosabban cselekednének, ha rendes időkben azt a szólott ezüstöt gondosan föl-