Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 13. szám

151 szetes súlyát használnia nem lehet, egész jövőnknek érdekeit j veszélyezteti. Elismeri mindenki, hogy a várás politikájának ideje lejárt s hogy, ha a létező bajokon segíteni, s hazánkat s a birodalmat az azokat fenyegető veszélyektől megóvni akarjuk, nemcsak az szükséges, hogy közös viszonyaink czélszerüen, de hogy azok mentül elébb rendeztessenek el; s ezért talán senki nem fogja tagadni, hogy azon utak között, melyek előttünk nyílnak, épen opportunitás szempontjából azt kell választanunk, melyen a kitűzött czél elébb érethetik el. És ha e nagy feladást, mely á fejedelem által népeinekkitüzetett, s a melynem más, mint hogy a birodalmat az alkotmányos szabadság alapjain újra építsék fel. ezen szempontból tekintjük, vajon mi azon mód, melyen ennek megoldása legelébb sikerülhet. Bizonyosan kívánatosnak tartjuk mi is, hogy mind az, mi egymással összefügg s minek egymásra befolyása van, egyszerre s egyúttal intéztessék el, és tudjuk azt is, hogy minden, mi a birodalom két felének belszervezetéhez tartozik, s a mód, mely szerint az egyes részek önállása az egésznek szervezetével összeegyeztetik, a legszorosabb összeköttetésben áll egymással. Ügy van ez minden épületnél, melynek a tető ép oly fontos részét képezi, mint falai, de vajon ebből az következik-e, hogy az egész ház minden részeinek építéséhez egyszerre foghatunk hozzá, hogy az alapokon s a falakon, melyek ezeken nyugszanak s a tetőn, mely azt fedi, egyszerre kell dolgoznunk ? Igaz, az épületet befejezettnek csak akkor mondhatjuk, ha mind az elkészült. A tető nemkevésbbé szükséges, mint a falak, hogy az lakhatóvá váljék. De vajon tőlünk függ-e ott kezdeni az épitést, hol nekünk tetszik? Deák Ferencz az első feliratról tartott beszédében az öszbirodalmat boltívhez hasonlitá, melynek legmagasabb pontját a trón foglalja el s mely két oszlopon nyugszik. Vajon tőlünk függ-e, hogy azon épületet a boltív elkészitéssel kezdjük ? S habár legfontosabb feladásunknak ismerjük el mi is, hogy e nagy épület minél előbb elkészüljön, ha arra fogjuk is öszpontosítani törekvéseinket, hogy az iv, mely a két oszlopot összeköti, minél erősebb legyen s a trónnak, mely rajta nyugszik, rendithetlen alapjául szolgáljon, nem kell-e mindamellett, sőt nem kell-e azért mindenekelőtt az oszlopra fordítani figyelmünket, s azon dolgozni, hogy az alapjain ismét erősen álljon, és a nagy terhet, melyet reáépiteni akarunk, elviselni képes legyen ? nak véget vetett, s őket a múzsák iránt elég tiszteletlenül, birodalma f határain túl kergeté. I Ugy látszik egy elven volt Mahlesherbes-el, hogy „valamely államnak ép oly kevés hasznot hajtanak a költők, mint a jó tekézők." A nép azonban nem igy gondolkodott. Kunyhóiban rejté el a száműzött bárdokat s titokban hallgatá szabadságra tüzelő énekeiket. Később bejutottak az urak kastélyaiba s el-elbüvölték a „harczos" királyt is. Újra bejutottak a fejedelmi palotába. Kitartóbban hajtá végre „plátói" tervét Erzsébet. Uralma alá kerítvén ez országot, minden versenyjátéknak örökre véget vetett, (1558), a dalnokokat száműzte s az engedetleneket felakasztatni rendelé. Ily szelid bánásmódot nem várt lantosok elhagyták az országot s többé vissza se tértek. Erzsébetet illeti a herostratosi dicsőség, hogy véget vetett a hires „walesi bárdok"-nak! A walesiek mellett nagy hirre tettek szert az í r bárdok is. Mint f i 1 e d h á k csata és istentiszteleti énekeket zengtek; b r e i theamhaimok a királyi udvarnak voltak kegyencz-énekesei, mig a történelmi évkönyvek vezetésével s a hősénekek szerkesztésével a scanaohaidok bízattak meg. Az ötödik és hatodik században világhírre emelték az ir hárfajáték művészetét. Ekkor élték virágukat. II. Henrik füleinek kellemetlen hang volt szabadságdalaik szózata s azt mindinkább elnyomni törekedett. Sókáig túlélték mégis magán udvarokban Henriket s csak a mult században elhunyt O'C a r o 1 a n-ban (1670—1737) veszett ki végkép az ir bárdok nemzetségi ága. A bárdköltészetnek világirodalmi nevezetességre emelkedett maradványa:Ossián költeményei. Mintegy tizenhárom század előtt dallá, ezen reánk csak Macpherson gael fordítása után maradt elégiái hangokat a zordéjszaki Irhont keresztül szelő Ulster partján egy vak költő, 0 s s i á n, az elhagyott vitéz. Mult napok dicsőségét festi előttünk panaszos visszaemlékezése. Az éjszak zord ködöstájékára vezet, borús felettünk az ég, nehéz felhőin szellemek nyargalnak s felhő alakban jelennek meg a hősök előtt. | Nagy a feladás, melyet a fejedelem magának kitűzött, s melyhez közreműködésre hivott fel, és meglehet, hogy az a birodalom minden népeinek buzgó közreműködése mellett is csak sok, talán hosszú fáradozásaink után lesz elérhető. De hogy ezen nehéz feladat csak ugy sikerülhet, ha annak megoldását ott kezdjük, hol azt kezdenünk kell, azaz : ha mindenekelőtt azt biztosítjuk, mi az egésznek alapját képezi s hogy az alkotmányos öszbirodalom megalapítása csak akkor lehetséges, ha Magyarországnak s a birodalom másik felének alkotmányos szabadsága biztosíttatott: ez előttünk kétségtelen. És ép azért, midőn alkotmányunk helyreállításán dolgozunk, midőn a jogfolytonosság elvéhez ragaszkodva törekvéseinket arra irányozzuk, hogy alkotmányos létünk szilárd alapokraj fektetve, mentül biztosabban álljon: azon meggyőződéssel tesszük ezt, hogy evvel egyszersmind az öszbirodalom érdekében dolgozunk, s biztosságának feltételét s hatalmának alapját raktuk le. Vannak, kik a birodalom nagyságáért lelkesülve, ennek érdekeit minden egyébnek elé állítják. De legyenek meggyőződve, hogy ezen érdekek előttünk sem közönyösek, s hogy ismerve az összeköttetést, melyben a birodalom hatalma és szabadsága hazánk jóllétével áll, mi nem kevesebb buzgalom. mai fogunk dolgozni annak megalapításán. A különbség közöttünk csak abban fekszik, hogy mig ők az egységes birodalom nagyszerű eszméje felett a dolgok tényleges állásáról megfeledkeznek , mi a dolgok tényleges állását tartva szemünk előtt, a birodalom érdekében, mely két jogilag különvált s tényleg különböző részből áll, törekvéseinket arra fordítjuk, hogy e részek közül legalább az, melyre befolyást gyakorolhatunk, alkotmányos alapokon, mint erős egész álljon fel, s hogy mig ők ideáljuk magas boltozatját az eszmék magasztos körében tervezik, addig mi prózai ember létünkre az épitést a reális világ alacsonyabb terén kezdjük meg. S eljárásunk köznapiasabb, kevésbbé dicső és magasztos lehet talán, de miután e porvilágon élünk, hol a legkisebb reálitás a legdicsőbb eszménél biztosabb alapot nyújt, eljárásunk bizonyosan ez egyszer opportunusabb és később vagy elébb ilyennek fog találtatni. Mert valamint — mi már többször kimondatott — erősen hiszem, hogy ha egyrészről Magyarország alkotmánya helyreállíttatott, s másrészről a birodalom másik fele valóban alkotmányos alapokon szerveztetett, fejedelmünk egysége s a birodalom minden népeinek közös szükségei elő fogják idézni azon [institutiokat, melyeket a birodalomnak hatalmi állása és jólléte megkíván, ugy^meg vagyok győf A hozzá közel állott múltnak festi világát, hőseit, szerelmi kalandjait, i tetteit, szárazföldi s tengeri csatározását, szerelmét és fegyverszerencséjét, sorsát és bukását. Nem kevésbbé érdekes maradványai a bárdköltészetnek, az újonnan felfedezett 3) ó-gael dalok, melyek eredete Wallisra vezet vissza. Felette érdekes helyeikben amerikai utazásokról és Caesar hadjáratáról tétetik említés. "Caesart — mint itt említve van — egy Galliában megismert szép király leány iránti szerelme vezeté ez éjszaki tájakra. rJióhéjba szorítva, ennyiből áll az összes bárdköltészet. És a „német bárdköltészetröl" szót sem ejtünk ? Mondjuk el, mikép járt Klopfstock a német bárdokkal. Szegény Klopfstock Tacitus „Germaniá"-jában egy helyütt az ösnémetek „baritus"-áról olvasván, ezt készpénz gyanánt „barditus"-nak, bárddalnak vevé. Tacitusból világos levén előtte, hogy a régi germánok bárddalokkal birtak, kellett létezni német „bárdodnak is. E német bárdköltészetet felelevenítendő „more germanico" uj irodalmi iskolát, „német bárdiskolát" alapított s ily alapon irta „H e rm a n" bárddrámáját, Denis és Gerstenberg „bárd lantos" költeményeiket és „Kreschmann", hőskölteményeit. így meg lön alkotva az uj „német bárdok" iskolája is. Igen ám ! — de kisüti egy gonosz akaratú nyelvész, hogy Tacitus az ógermánoknak „baritus"-áról (csatazaja) s nem „barditus"-áról (bárdénekéröl) tesz említést. Klopfstock minden érve meg volt döntve s az ily fictión alapuló uj német „bárdiskola" elveszté keresett czimének minden alapját. Ennyit tudok a német „ bárdköltészet "-röL „ A „n é m e t e k bárdjainál" már több történeti alappal bírnak a magyar „ t r u f á t o r o k" avagy joculatorok. De „bárdjaink" nekünk sincsenek ; bármennyire fűzze is Jámbor Pál irodalomtörténete a „bárdoktól Vörösmartyig" költőink „lánczát." Hegedőseink emléke egyidejű irodalmunkéval. Attila hun táborában találjuk a legelső trufátort (448). Priscus, byzanti rethor II. Theó25*