Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 11. szám - Magyar pénzügyi miniszterium és Ausztria pénzügyei

126 TTmT TÁ hadd legyen meg ezentúl is szt. István birodalmának, hadd érje be Magyarország ennyi autonómiával, hiszen többet magunk sem kivánunk, ezek hadd legyenek aztán felelősek a lajtántuli (magyar) országgyűlésnek, hiszen a mi landtagjainknak ennyi pouvoirja se jut; a többire nézve pedig ott a reichsráth, még pedig a február 26-dikának teljes, tág, habár soha sem létezett reichsráthja! Erre aztán mi szegény magyarok természetesen lesütjük árva fejünket, és lessük a kegyelmet, melyet a centralista sajtó némely közlönye majd talán osztogat. Hogy pedig e kegyelemre előkészüljünk s reá méltók legyünk, előszedjük az uj „szabad" Presse vezérczikkeit, s bámulva minmerészségünkön, áhítattal olvassuk, hogy országos magyar pénzügyről, minőt a 48-diki törvények nekünk biztosítanak, szó sem lehet. Nem lehet, igaz nagy szó s alig merünk országgyűlésünk első bajnokának szavaira hivatkozni, ki a lehetetlenség elméletét oly helyesen magyarázta, s a ki szerint azt gyakran ráfogják arra is, a mi csak nehézséggel jár; hanem oly tekintélylyel szemben, mint a „N. fr. Presse fölösleges minden hivatkozás és idézés, elég állításával szemben viszont azt állítani, hogy igenis nagyon megállhat a birodalmi pénzügy mellett, pedig még nem is alatta az országos magyar pénzügy. Elég merészek vagyunk pedig ez állítást koczkáztatni, mert a „N. Fr. Presse." semmiféle indokolása nem győzött meg érvei helyessége felől. Csak egyben van igaza az idéztük lapnak, azon vélemény általános elterjedésére nézve, t. i. hogy a közöseknek elismerendő ügyek költségfedezésére megállapítandó részlet által, mely Magyarországból fogna szállíttatni, az összes birodalom pénzügyi érdeke eléggé meg van óva. — Igenis eléggé, ezt véljük magunk is, s minden egyéb nehézség mely a „Presse" szerint még fölmerül, csak annyiban teszi lehetetlenné az ország pénzügyei független kezelését, a mennyiben azon téves szempontból indul, hogy az eddigelé a Lajtán túl is hiányosnak elismert adózási rendszer a lehető legjobb, s hogy azon se a jövendőbeli lajtántúli se a magyar pénzügyi miniszternek egy jottát sem szabad megváltoztatni. Hibás az egész okoskodás, mert a „N. fr. Presse" azon, nem tudni miféle elmés főben termett négyes minisztérium fogalmából indul, mely alkalmasint Bécsből kapná a dotatiókat, mint eddig a saját vagyonnal nem biró, Bach' alatt elkeresztelt számtalan „Fond", mely rendszer mellett a magyar országos pénzügyi miniszternek aztán természetesen egyéb szerepe sem jutna, mint most egy cs. kir. gyüjtőpénztárnak, mely az adóhivataloktól begyült összegeket peleméle Bécsbe szállítja. Hibás az okoskodás azért is, mert ugyancsak nehéz belátni, mért kelljen Magyarország költségvetése fedezéséhez, melyhez okvetlenül az általa vállalandó birodalmi költségrészlet is tartozik, külön birodalmi s külön országos adókat kivetni, holott épen az volna a magyar országos pénzügyéi* főfeladata, hogy a törvényhozás másik tényezőjével megállapított országos költségvetés szerint, melybe a birodalmi költség s államadósság részlete is okvetlenül bennfoglaltatnék, vesse ki az adókat s gongoskodjék behajtásukról. — Akkor pedig magától elesik a „N. fr. Presse" azon okoskodása, hogy a választott megyei tisztviselő, nehogy választóival ellenkezésbe jöjjön, be fogja érni, ha az országos költség és közigazgatás adója be lesz hajtva, a birodalmi költségekre nézve pedig csupán rosz termésről, elemi csapásokról, marhavészről és Ínségről szóló szép hangzású phrázisok megható periódusok lesznek rendelkezésre, pénz pedig semmi. — Azt ugyan nem mérnők állítani, hogy az adóbehajtásban oly virtuozitásra vigyük, mint a „közvetlenül Bécstől függő pénzügyi közegek", kik alatt mégis milliók maradtak hátralékban minden harácsolás mellett; sőt azt se mérnők állítani, hogy számos közigazgatási tisztviselőnk akadna, kinek, mint a „Pr." mondja, az „adóbehajtás főhivatása" lenne, hanem annyit igenis merünk állítani, hogy a magyar törvényhozás által megállapított, bár még oly terhes, de a magyar országos pénzügyminiszter által egyenletesen s igazságosan kivetett adó pontosabban fogna befolyni, mint az önkényesen kivetett s ép ennél fogva kétszeresen terhes jelen adók a pénzügyi ellenőrködés által untig zaklatott adózó néptől. Az uj „Presse" azon vakmerő állítását pedig határozottan visszautasítjuk, hogy semmiféle magyar országgyűlés feleletre nem vonná a magyar pénzügyért, ha végrehajtást nem intézne az • adózók ellen, hogyha a bécsi központi pénztár számára szükséges pénz be nem foly; mert az puszta gyanúsítás, melynek a föntebbiek szerint alapja nem levén, hatása se lehet. A mi végre nevezetesen a közvetett adók közös megállanitását T Á R C Z A. Tót népdalok. Nem hisszük, hogy valami nagyot, be nem bizonyíthatót állítunk, azt mondván, mikép nemzetünknek ez idő szerint alig lehet kegyeletesebb dolga, mintha a hazában szétszórt nemzeti emlékeket összegyűjtvén, az utódok részére megőrzi, fentartja. Az ily nemzeti emlékek közt tagadhatatlanul ha nem is legfontosabb, de mindenesetre figyelemre méltó helyet igényelnek, a honunkban létező egyes különféle nép faj ok, nemzetiségek egyedi szellemnyilatkozatai, a népdalok, mondák, talányok stb. Ezekben a nép őseredeti, meghamisitatlan geniusa teljes tisztaságában nyilatkozik; kimeríthetlen dús forrásul tűnik fel minden egyes nép naiv költészete, a kedélyt megkapó danája, talpraesett közmondása, csattanós élcze, s korunk sokképen ellapult irodalma, mely az antique világ roppant alakzataival saturált levegőt veszély nélkül nem élvezheti, a naivitás romlatlan mezében föltűnő népköltészetből, még sokáig fog életerős anyagot meríthetni; s voltaképen, még csak ezután fog a népszellem roppant bányájából egyes drágaköveket kiaknászni, s folyton általa megújulni, kiegészülni. A Kisfalud y-t á r s a s á g, melynek irodalmunk körül évek hosszú során át kiíejtett tevékenysége s ernyedetlen gondossága, már eddig is sokat tett lehetővé nálunk, a mit súlyos viszonyaink s ferde helyzetünk miatt, csak az idő gyógyitó kezétől vártunk: a hazai népköltészeti gyűjtemény megindítása által, eddigi érdemeit csak öregbítette, betölteni igyekezvén azon hézagot, mely az irodalmat a néptől, s ezt amattól mindeddig elválasztotta. S ez igen fontos lépés nemcsak az irodalomra nézve, hanem fontos az okon is, mivel a nép, saját dalait ösmervén fel a társulat kiadványaiban, ez által lassanként olvasásra, s igy az irodalom megkedvelésére vezettetik. Jól emlékszünk még, mily buzgalommal gyűjtötte a Kisfaludy-társaság magyar népköltészetünk egyes szórványosan mutatkozó virágait: az óta már a magyar népdalok, mondák, talányok legtekintélyesebb része együtt van : Kriza.János Vadrózsái ennek kiegészítő részét tevén. E gyűjteményekből bőven megismerkedhetünk saját nemzetünk naiv felfogásával, kedélyes költészetével, s romlatlan ép világnézetével. S ha érdekel tudnunk , mit rejt a magyar nép szelleme kiaknázható kincsül az irodalom számára, nem kevésbbé fontos azt is ösmernünk, a mit hazai, idegen ajkú, de velünk politikai tekintetben testvérnemzetek népköltészete nyújt. Igaz, nagy az eltérés, de a hasonlatosság sem csekély, ha valahol, itt igazán alkalmazható Ovid definitiója „facies non omnibus una, necdiversa tamen, qualem decet esse sororurn." De hogy állításunkat igazoljuk, bemutatjuk a„TótNépdalok" három csoportjának egyes kiválóbb helyeit. A „Tót Népdalok" Szeberényi Lajos, Lehóczky Tivadar, Törs Kálmán által gyűjtettek^ s fordíttattak magyarra. A t ó t irodalom e nemben legnevezetesebb gyűjteményét Kollár János szorgalma eredményezte. Fordítók e gyűjteményt kiválóan használták : azonban figyelmüket egyéb, e helyt meg nem levő népdalok sem kerülték ki. A mi az egyes darabok műfordítási hűségét illeti, Szeberényi és Törs, mondhatni teljesen hü áttételt adtak; Lehóczky gyűjteményében azonban helyenként nagyobb eltérések mutatkoznak, p. o. 216. lap. „A vén j uh ász", ebben az eredeti szöveg főeszméül a vénséget, elaggottságot tünteti fel, s igy is kezdi: „Én elaggott juhász vagyok" t. i. öregjuhász („ja som bacsa velmi sztary") s ez okon véleményünk az, mikép jobb lett volna a helyett mit Lehóczky adott: „Én elhagyott juhász vágyó k", meghagyni a bacsa juhász népünknél is szokásos szólamot. Némely darabokban a forma sincs egészen megtartva, mi pedig népdaloknál nem egykönnyen pótolható. A t ó t népköltészet kiváló darabjai, alkotásai alyricoepicai nemben mutatkoznak: a tisztán lyrai költészet, a magyarral öszszehasonlitva, nagyon eltörpül a szláv-költészetben, legyen ez bár tót, szerb, orosz, lithván, lengyel stb. Ellenben az eposz meglepő erőben nyilatkozik a szláv szellemben. Az előttünk levő gyűjtemény a tisztán lyrai költemények szebb darabjait nyújtja, csinos képek, eredeti ötletek s hasonlatok folytonos változataiban. Például idéz-