Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 10. szám

119 lis ugy találja, miszerint a magyarok jól teszik, ha Lajthán túl ők akarnak uralkodni, föltéve, hogy „die Herren Deák, Eötvös und Compagnie" nem tesznek kifogást az ellen, ha a Lajthán innen a németek hasonlóra törekszenek; ez az egész társaság már most trónra ülteti a dualismust és a gráczi ..Tagespost" az inaugurale diplomát már kiadta. Mihelyt pedig a hét sváb közül az, a kinek legnagyobb eszméje van, elől ment, azonnal a többi hat is utánna sompolyog. Az „osztrák állami eszme tulajdonképeni vivőit" — majdnem „hordárnak" fordítottam volna a trager-t — levelező még mindig egyedül a föderálistákban látja, hanem ezek — szinte látni azt a forró könyet, melyet e vallomásánál papírjára hullat — ezek politikailag éretlenek és innen van az, hogy elleneik küzdelem nélkül is győztesek maradnak. Ezt, a fekete-fehér toll jövendölése szerint, a horvátok nemsokára újból fogják tanúsítani, midőn a magyarokkal kellend majd szerződniök; ezen pactum a magyar követek házának egyszerű dictatuma leend, mert a horvátok közt a többség helyeslésével találkozó positiv programmnak semmi nyoma nincs. Csak a legjellemzőbb helyeket vontam ki a hosszú levélből, de már ezekből is látni való, mennyire nyugtalanítja a jó embert a német és magyar szabadelvűek közt még csak készülő közeledés. Persze a dolog nagyon alkalmatlan lehet Werthern báróra nézve, a ki máris neki gyűrkőzött, hogy itt hasonló jelenetet hozzon színre, mint a milyen Berlinben uj év után Bismarck és Károlyi grófok közt előfordult. Minthogy itt önkénytelenül is a külügyeket legyintém, megemlítem mindjárt, hogy ezek a héten kiváló mértékben foglalkodtatták nemcsak az úgynevezett politikai köröket, hanem a nagy közönséget is, és hogy a bukaresti és berlini eseményekben terjedelmesebb bonyodalmak kezdetét akarják látni. Ez természetesen nem igen vidító kilátás, hanem másfelől mégis a magyar országgyűlési küldöttségekhez intézett fejedelmi szavaknak oly értelmezésére adott alkalmat, melyet ez különben nem igen talált volna itten, és melyet idézek, a nélkül, hogy véleményt adnék a dologról. Plutokratiai körökben ugyanis azt hiszik, miszerint ama megszólítás azért volt kissé érdesebb , nehogy ugy látszassák, mintha a külesemények nyomást gyakorolnának a kormány elhatározásaira, melyek ezen kevéssé buzdító látszat daczára is idő folytával kedvezőbbeknek fognak mutatkozni, mint a minőknek most talán hiszszük. Ezt beszélik itt, hanem az a baj, hogy ily nyilatkozatoknál az ember sohse tudja bizonyosan, vajon őszinte meggyőződés kifolyásai-e, vagy pedig a papírok emelkedésére spekuláló börzei töredék híresztelései. A csehországi eseményekről nem örömest szólók, mert, mellőzve minden politikai álláspontot, ez események már a civilizátió szempontjából is nagyon kínos benyomást tesznek. Mig a vidéken a csehek a zsidókat kezdik fosztogatni, addig a fővárosban a cseh deákok a német tanárok ellen csinálnak kravallokat és oly tekintélyes tudóst, a milyen Höfler, az összetört iskolai padok darabjaival kergetik ki a tanodái teremből. Hogy ily jelenetek be fognak következni, azt egyébiránt régen lehetett előre látni. A hol az általános miveltség még oly alacsony fokon áll, miként a cseh nép többségénél, ott a hónapokon át folytatott nemzetiségi izgatásnak nem lehetett ily kihágásokat nem eredményezni. Tegnap annyira ment a dolog, hogy még az országgyűlés ülését is fel kellett függeszteni, mert a németek vonakodtak a karzatok és a terem előtt egybegyűlt néptömeg terrórismusa alatt folytatni a tanácskozást. Mi, kik azon törekvések iránt, melyekkel egyes nemzetiségek állásuk biztosításán dolgoznak mindig a legnagyobb rokonszenvvel viseltetünk, s kik a lelkesedésben, melylyel az egyes nemzetiség saját nyelvéért s irodalmáért buzog a civilisatió terjedésének egyik leghatalmasabb eszközét látjuk, csak sajnálatunkat fejezhetjük ki, midőn a nemzetiség ürügye alatti oly kihágásoknak vagyunk tanúi, melyeket senki nem helyeselhet, s melyek által a nemzetiség ügye a civilisatióval látszó ellentétbejutván, csak veszélyeztetik. E perczben jut kezemhez egy itt megjelent röpirat, melynek czime „die ungarische Adresse der Deputirtentaíel und die pragmatische Sanction." Tartalmáról csak annyit akarok mondani, hogy a kis irat nem lehet, hogy utánnyomatási pörre ne adjon alkalmat, mert az egész nem egyéb, mint Lustkandel két könyvéből összeállított oompendium manuale és a nevezett ur csak nem fogja tűrni, hogy valaki elorozza tőle az ő — hamisítását. Ha Lustkandel ur n e m fogná pörbe a röpirat szerzőjét, innen azt kellene következtetni, hogy e szerző és Luskandel ugyanazon egy személy és — ki tudja vajon nem a feketébe találna-e ezen következtetés?! ' (Fk.) Külföld. Pest, marcz. 4 A harcz és fegyveres küzdelem, melylyel most egy hete ijesztgettek, de a melytől meg nem riadtunk, — kitört. Kitört, habár nem oly véresen, mint a porosz premier „véres-vasas" szándékai sejtetni engedék, sem oly szívóssá nem fog fajulni, mint a dunai ej edelemségekbeli bonyodalmak után gondolni lehetett volna, melyekben Kuza elkergetése csak előjátéknak látszott. A harcz kitört; de a mely szerepet benne hajdan a dárda és kard, ujabban az Armstrong-ágyuk és röppentyűk játszottak, mind e szerep a legújabb újkor békés századában a nyelvekre szállott, a hajdan véres csatatér pedig a parlamenti padokban lőn meglelve, hol a régi csatarend centruma, job és balszárnya megtartatott ugyan, azon különbséggel mindazonáltal, hogy a hajdani csatatéreken az ilykép berendezett hadoszlopok egymást támogatták, az ujabb küzdtéren azonban egymás ellen törnek s csak miután így en famille jól összeütköztek, száll egy részök azon ellenséggel szembe, mely többé-kevésbbé erős tartalékját többnyire a küzdő felek soraiban találja. Hevesen foly a harcz — nem minálunk, bocsánat, hiszen nem belpolitikával foglalkozik e „világra szóló" czikk, — de még a legszorosabb értelemben [Vett Magyarországon kívül eső zágrábi gyűlést sem értjük, (minek árulkodnánk atyafiaink ellen) sőt még a cseh tartománygyü lésre sem czélzunk, hol majdnem csűrökre került a dolog (minek ócsárolnók szomszédainkat); hanem értjük a valóságos külföldi parlamenteket, a francziát, az olaszt, az angolt — sőt a poroszról is szólnánk, ha Bismarck uram nagyon hevessé vált küzdelme közepett, okos ember létére rá nem zárja az ajtót. Ne gondoljuk azonban azért, hogy a porosz parlament szerepe régen lejátszódott. Hálistennek a porosz „Landesverfassung" gondoskodott róla, hogy urak háza is legyen, még pedig oly isten kegyelméből való igazi urakból álló háza, kikben még meg van a hajlam oly őseredetü holsteini S c h e e 1-P lessé n-féle loyalitási föliratokra, melyekkel egy elszomorodott miniszterelnöki szivet magasabban dobogtathatnak. Nyújtott is be az országgyűléssel együtt feloszlatott porosz felsőház még együtt maradt 57 tagja oly föliratot, mely servilismus dolgában ritkítja párját, s miután mindenben desavouálta a képviselőházat s köszönetet szavazott a királynak, hogy a hadsereg újjászervezését önhatalmilag s a képviselők ellenére foganatosította, s elszörnyülködött, hogy a képviselőház az államköltségek megszavazásán túl egyéb kérdésekbe is bele mert kotyogni, emlékezteti a királyt, hogy „ő felsége istentől kapta a kardot a bűnösök megfenyitésére" a szabadság s az ország felbomlásának mondja, ha a király ezen, törvényszékei által gyakorlandó jogát el hagyná magától ragadtatni. Szinte jól esik az erőszakoltan berekesztett parlamenti viták ily émelygős utójátékától komolyabb jelenetek felé fordulnunk, melyek habár hevesek, mint az olasz kamarában, de férfias küzdelemnek tanúbizonyságai, hol, mint florenczi levelünk mutatja, biztos a czél, nemes a harcz és dija az,