Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 10. szám

120 melyért minden jó hazafi szive feldobog — az ország megszilárdulása, jólléte és boldogsága. E czélra törekednének Francziaország szabadelvű férfiai is; de a kormány nagy állameszélylyel gyakorolván befolyását a váfasztásokra, gondoskodott róla, hogy e szabadelvű férfiak sora minél ritkább legyen a törvényhozó testületben, sőt tán nem is fölösleges cautelával élve, arról is gondoskodott, hogy ha e jámbor férfiak egyszer évenkint ki is beszélik magukat, foganatja e szabadelvű szónak ne legyen. De ha még is olyat találnának mondani, mi a jól nevelt franczia nép érzékeny füleit sérthetné, okkal móddal arról is lehet tenni; mert a lapok csak a „Moniteur" után közölhetik az egyes beszédeket, a ,, Moniteur u-nél meg vigyáznak arra, n°gy csa,k ildomos dolgokat hozzon a közönség tudomására. És mégis, mind e nagy gond és fölvigyázat mellett évről évre szaporodik az oppositio számban, gyarapodik erőben s habár megesik a törvényhozó testületben még most is, hogy a szabadelvű szónokokat lepisszegik, mind zajosabb lesz a szabadság követelése, mind elégedetlenebb lesz a nép s mind sovárabb szemmel nézik amaz a trónbeszédben festett gúlát, melynek legtetején fog csüggni a franczia alkotmányt koronázandó szabadság — fájdalom oly magasan, hogy élő ember el nem éri, ha csak egymást segítve föl nem döntik a pyramist, hogy hamarább jussanak az igéret birtokába! Szinte szomorító, hogy Thiers annyira mérsékelten szabadelvű pi ogrammja még mind az elérhetetlenek távol ködében lesz föltüntetve a sugalmazott lapok által. Még szomoritóbb, hogy egy, még sokkal mérsékeltebb, hogy azt ne mondjuk, korlátoltabb középpárt sem bir keresztül hatolni a kormányemberekből alakult testület nagy többségén. Pedig Latour-Dumoulin, ki e mérsékelt programmot fölállítá, oly szelid követelésü, hogy szinte azt kérdené az ember, vajon az a szabadságszomjazó franczia nemzet beérné-e ennyi cséppel, mikor az alig egyébből áll, minthogy e játékbábbá degredált parlamentnek interpellatiojoga legyen s a miniszterek néha-néha vonathassanak feleletre is ? Az angol parlament, mint a régi gárda az ujonczok közt, oly méltósággal lépdel. Lassan, mintegy csak előőrsi ütközetekben kisérti meg erejét, de még e csetepátékban sem vakon lő, hanem komolyan czéloz s a hova tart, oda talál is. Még Grladstone, a hires számcsoportosító, a legnépszerűbb pénzügyér sem ment a megtámadásoktól s noha a briteket évről évre tisztességes adó leszállítással boldogítja, mégis kénytelen azt hallani, hogy főkép a köznép s főkép a közvetett adók által túlságosan van terhelve s ha ez állításokat számokkal is támogatják — Angliában pedig tudnak a számokhoz — szokott is hatása lenni az ily felszólalásoknak, de meg a miniszterek hallgatni is szoktak as ily interpellátiókra s a hol lehet módosítnak is a legtöbb helytt „noli me tangere"-féle budgeten. Talán fölösleges visszatérnünk az Al-Duna partján szép csendesen lefolyt, de nem minden pikáns mellékesemény nélküli trónváltozó forradalomra. Legfeljebb megerősithetjük, a mi mult héten még csak hir vala, hogy a flandriai gróf végleg lemondott a neki kinált trónról, min annál kevésbbé csodálkozhatunk, minthogy a porta nem akar felhagyni souzerainitási jogával, a védhatalmasságok pedig szintén békés nótákra hajolván mindössze követi értekezleten akarják elverni Kuza öröksébe fölött a port s még azt az örömet se teszik meg Napóleonnak, hogy tisztességes európai kongreszuson végeznék el ez ügyet, mely alkalommal több más kérdés is felmerülhetett volna, melynek eldöntése ott ugyancsak okosabb volna, mint a békelábu állandó seregek milliókat emésztő fenyegetései között. Ugy meg szokta már a „világsajtó" az emótios hirek szükségét s oly czélszerünek találta az időközönkénti ijesztgetést , hogy már a kölcsönkötéseket is e czélra használja fel. Ilyen egy fogás volt Oroszország legújabb 100 milliós kölcsöne, melynek a széltiben faragott kommentárok szerint nem is lehetett egyéb czélja, mint hogy elfoglalja vele az AlDuna tartományait. Pedig csak okulhatott volna már a világ a centralizált áramok telhetetlen pénzszomján, mely béke idején is ezer meg ezer milliót farag az adósságok rovására, s ha a hadügyi miniszter már masiroztat, a pénzügyér mindig utánna kiáltja, hogy „süsd el, de ne lőj." Flórencz, febr. 25. Tiz nap óta tart már a nagy miniszteri vita a parlamentben, minden szükség nélkül, mert a kérdésre nézve, mely napirenden van, nincs véleménykülönbség. Minthogy a rendes előleges számvetés a folyó évre csak deczemberben került a kamara elé, s akkor is csonkán, természetesen még meg nem vizsgáltatott a törvény értelmében; a financzminiszter tehát felhatalmazást kivánt, hogy a jövő két hónapon át, a tavalyi megállapított kulcs szerint az adót folyvást szedhesse, mig t. i. az ez idei budget meg nem rostáltatik s meg nem szavaztatik. Erre a kamara bizottmánya azt javasolta, hogy adassék meg a felhatalmazás tisztán administrationális tekintetekből, a nélkül, hogy ezen elkerülhetetlen szavazat, bizodalmi nyilatkozatnak vétessék. Erre azonban reá nem állott a kabinet, s jól tudván, hogy a rendszabály halasztást nem szenved, s hogy megszavazása nélkül megakad a közigazgatás, bizodalomkérdéssé változtatta által, minek következtében a vita szükségképen az administrátió minden ágainak megbirálására kitérj edett, a nélkül, hogy valami speciális rendszabály megtámadtatnék. A tanácskozás természetesen élénk, de szétágazó, ugyanazért unalmas és minden tekintetben kellemetlen, mert az ellenzék sem akart eleintén általános bizodalmatlanságot kifejezni, hanem inkább a minisztériumot egyes kérdésekben kisebbségbe hozni. Tegnapelőtt S c i a 1 o j a szólt, s ha a beszéd formája nem is volt tetsző, mert a professori hang mindig kirivó, a törvényhozó test szószékén még is látszott, hogy a miniszter ismeri szakmáját, s tárgyavatott okoskodása egészben jó benyomást szült, ugy, hogy mindenki a miniszterek részén hitte már a többséget a jelen kérdésnél. A financzminiszter után azonban C h i a v e s szónokolt, a belügyminiszter, oly szerencsétlenül , hogy a kamara ismét rosz kedvű lett, s La Marmora ügyetlen tegnapi beszéde még többet rontott. Estve a balközép R a tt a z z i n á 1 gyűlt össze, hogy megállapodjék az iránt, vajon meg kellessék-e buktatni a kabinetet, vagy pedig ez egyszer elhalasztani a válságot s megszavazni a felhatalmazást, melyet megtagadni ugy sem lehet* A conferentia eredménye még titokban tartatik, annyi azonban bizonyos, hogy, ha a minisztérium jelenleg meg nem bukik, fenmaradását a balközépnek köszöni, mely az alkalmat maga akarja választani, mikor a kormányt a mostani miniszterek kezeiből .kiveszi. A vitatkozásnak már is azon eredménye lett, hogy a pártvezérek egyhangúlag mind elismerték , miként a mostani financzialis rendszer tarthatatlan, s a reform elkerülhetetlen a közigazgatás minden ágaiban. Gróf P i a n c i ani eddig legjobban fogta fel a tárgyat' és megmutatta, hogy Olaszország minden bajainak kútfeje a bureaucratiai központosítás, s ellenszerül egy igen érdekes röpiratban a megyei rendszert ajánlta. — Szerinte a lakosság nagy községekbe (megyékbe) volna beosztandó, melyek legkisebbiké is legalább ötvenezer lélekből álljon. Ezek válaszszanak azután elöljárót, pénztárnokot s képviseleti testületet, mely a községet administrálja, a közbátorságot községi rendőrség által biztosítsa, a prefettó utján a miniszterek rendeletét kapja, ugyanazon főispán utján levelezzen velők, s az országos és községi adót behajtsa. Piancini eddig elszigetelve áll ezen eszméivel még baloldali elvbaráti közt is, azonban kétséget nem szenved, hogy talpra esett észrevételei elébb-utóbb megteszik hatásukat, ámbár eddig a franczia központosítás költséges és szabadságoló rendszere kormányférfiainknál s az ellenzéknél a legtökéletesebb országlásmódnak tekintetik, azon hatalom miatt, melyet a kormánynak ád, addig pedig, mig Róma és Velencze meg nem szereztetnek az olasz egységnek, senki sem akarja a kormány hatalmát korlátolni, ámbár visszaélései miatt hol az egyik, hol a másik tartomány feljajdul. Piemont jelenleg egy igen különös izgatás élére állott. Javaslatba hozta tudniillik a nemzeti adósságnak önkéntes aláírás utján való kifizetését, s Turin kevés nap alatt tiz millió irt alá. A javaslat szép s mutatja az olaszok hazafiságát s áldozatkészségét, ha azonban meggondoljuk, hogy az államadósság közel ötezer millió frankra megy s hogy a budget még most is kétszáz millió frank deficittel fejeztetik be, senki sem hiheti józan észszel, hogy a kivánt eredmény megközelíttethessék. Addig pedig az aláírás itt is folyik, gróf A r e s e százezer frankot irt alá, Corinaldi a velenczei menekült, ötszázezerét. Ellenben P e n z i, a bankár, bölcs előrelátással százezer frank aláírásához azon feltételt kötötte, hogy a pénzt csak akkor fizeti ki, midőn az összes aláírás az ezer milliót megüti. Ha azonban az államadósság e módon