Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 10. szám

118 jául az értelmileg működő' munka ismertetik el. Ezért Európa mivel­tebb államaiban — hála az égnek — az ős barbárság még mindig ma­gasan emelkedő ama romja pusztul, enyészik, miszerint a polgárnak érdeme nem használhatósága, hanem születése, vagyona, s egyéb kép­zelt rangfokozat szerint Ítéltetvén meg, a herék gyakran nagyobb tisz­teletben részesülnek, mint a társadalom izzadó kitűnő munkás tagjai. Ellenben sajnosán tapasztaljuk, hogy a természet ereinek száza­dunkban rendkívül emelkedő tudományos felismerése következtében^ az anyagi munka becsében, értékében mindinkább alászáll, s az alkal­mazott szellemi erők, képességek által tulszárnyaltatnak; ha tehát a nemzetek saját jól felfogott érdekökben már eleve nem gondoskodnak a kültermészettel megbarátkozás általános elterjedéséről, a sok ál­dozatot igénylő szükség fogja őket kényszeríteni, a szellemi munka keresletnek meg nem felelhető anyagi munkások számát, észszerű s gyakorlati alapokra fektetett oktatás által kisebbíteni. E nagyszerű eredmények, az ember szellemi hatalmának a kül­természet feletti megszilárdulása, anyagi haladásunk azonban főképen a természettani ismeretek gyakorlati érvényesítésétől függ; az újkor ez im emiitett feltétel nélkülözhetlenségéröl meggyőződvén, Bacon ide­jétől, mintegy harmadfél század óta, nemcsak a szaktudósok töreked­nek a tudományoknak szüntelen az élet szükségleteire irányzott fej­lesztésére, hanem a gondolkodó munkás is gazdászati tevékenységét a természettudományok vívmányaira alapítá s alapítja. Ez nem marad­hatott minden siker nélkül. Valóban, mig Newton, Copemicus, Galilei Bacon, Galvani, Volta, Guerrick Ottó, Moriotte, s ezek utódai voltak, kik tudom, észleletek, kísérletek által a természet tüneményeiben s tör­vényeiben, annak titkait födözték föl: addig e feltalált természeti tör­vényeknek alkalmazását, a társadalmi munkának azok szerint szerve­zését, foganatosítását s átalakítását, rendszerint gyakorlati munkások s vállalkozók mély belátásának s erélyének köszönhetjük. A fonó- s szövőgépeken történt javítások, a gőzgépek tökélyesbítése, valamint az újkor legnagyobbszerü találmányai épen a gyakorlati munkások és vállalkozóknak szüleményei, kik ha a természettel megbarátkoztak, a társadalmi munka igényeit felismerték, leginkább képesek a kifejlesz­tett tudom, ismereteket s tapasztalatokat az emberiség boldogítására megérlelni. Innen az intő szó, miszerint a természettudományok a mű­iparrá; s általában a gazdászati foglalkozások minden ágaira való te­kintettel tárgyaltassanak; innnen a biztosan várható üdvös következ­mény is, miszerint az ifjú nemzedék, a mások által észleltek elsajátítá­sán kívül, folytonosan ősztönöztetni fog, elődeinek foglalkozásait meg­javítani,'hiányait kiegészíteni. Ez kényszeríté a mivelt nemzeteket, és hivja fel a tökélyesedni k ivánó népeket, oly fensőbb tanintézetek felélesztésére, melyek a tár­sadalom főfoglalkozásainak, mezei- műipar, kereskedelem, s fensőbb szellemi miveltség igényeinek megfelőleg terjesztik a tudományokat, s ezeknek haladását az életre alkalmazottan szüntelen szemmel tartják. A műegyetemekben épen e fensőbb tanintézeteket ismerjük föl, me­lyek, hogy rendeltetésüknek általán, de különösen némely országban igényelt mérvben meg nem felelnek, nem czéíjuknak, feladatuknak, mint inkább e nagyszerű czél s feladat elérésére, betöltésére rendelt kisszerű eszközök korlátoltságának, hiányos , saját érdeküket nem is­merő szűkkeblű felszerelésüknek kell felróni. Dr. GERLÖCZY GYULA. Bécsi levelek. x. Bécs, febr. 24. Valami tiz nap óta a közfigyelem ismét egy jóformán feledésbe ment személyiség felé fordul, a kinek hónapok óta már nevét sem lehetett hallani. Kupka ur e szerencsés sze­rencsétlen. Kupka? kérdi az olvasó ; ki ö és merre van ha­zája? Hogy merre van hazája, e kérdésre, hacsak a név hangzatából nem akarok következtetést vonni, valóban nem szolgálhatok felelettel, de hogy ki ö, már ezt megmondha­tom. Önök bizonyosan jártak már Frankenhausen táján, ott, hol Münzer Tamás a paraszt háborúban megveretett és ott a Kyffhauser hegyet is látták, melynek mélyében Barbaros­sa Fridrik ül, fejét márványasztalra hajtva, melynek táblá­ján ró't szakálla keresztül nőtt. így merengve várja ott a nagy császár századok óta a megváltás óráját, mely akkor fog ütni, a midőn az Ő kedves német birodalma régi fényben feltámad. Ily Barbarossa-féle merengő a mi Kupka urunk is, ámbár — itt ismét hiányosak az én értesüléseim — rőt, vagy talán semmiféle szakála nincsen. Korona soha nem di­szíté fejét ; ő szerényebb sorssal is beérte, t. i. a birodalmi tanácsnak iroda-igazgatója volt. Most pedig már hónapok óta elhagyottan álmadozik ő künn a Schottenthor előtti ház­ban, „Taíelrunde"-jét néhány rokkant Amtsdiener képezi és e kis csoport reggeltől estig várja ott a reichsráth vagy más efféle testület feltámadását. Uj évig két hivatalnoka is volt Kupka urnák, de ezeket akkor elparancsolták mellőle, és azóta, ámbár neki senki sem hegedül, csak ő „maga járja egyedül." Hónapokon át a közönség közönyösen ment el a február 26-nak szentelt fatemplom mellett és alig foglalko­zott vele futólag, midőn közvetlenül szeptember 20-ka után valami pajzánkodó czédulát ragasztott a kapura, hogy ez a ház néhány évre kibérelhető. Hanem, a mint mondom, va­lami tiz nap óta az elmenők ismét némi kíváncsisággal pil­lantanak az elhagyott ház felé és ha annak egyik ablaka megett emberi alakot látnak feltűnni, bizonyos megelégedés mosolyával mondják: ah, ez Kupka ur, tehát ő még itt van! és aztán kezdenek beszélni arról, vajon mikor fog megje­lenni az a kék csodavirág, melynek segélyével a halandók bejuthatnak a Kyffhauser mélyébe. Nem tudom, mi lelte ezeket az embereket, hogy most egyszerre, valahányszor ama faház mellett elmennek, Heine csodaszép „Loreleyíí;ja dallamát dünnyögik magokban: „ich weiss nicht, was es soll bedeuten, dass ich so traurig bin, ein Mahrchen aus altén Zeiten, das kommt mir nicht aus dem Sinn1' és ha a végsza­vakat hallom; „das hat mit ihrem Singen die Loreley ge­than," majdnem kitalálnám, kire gondolnak önök, ide is Ír­nám nagy örömest, de félek, hogy önök kihúznák s igy in­kább abba hagyom. Tény az, hogy néhány nap óta az alkotmányosak itt ismét magasbra hordják fejőket. Az alkotmányosak, mon­dom, nem a centralisták, mert ezek a sauriusok kihalt nemét képezik; tehát az alkotmányosak erősen hiszik, hogy a Sis­tirung napjai meg vannak számlálva, és hogy az alkotmá­nyos megváltás órája itt is ütni fog nem sokára nemcsak Kupka ur, hanem az összes szabadelvű párt számára. Mire építik e reményt ? valóban nem tudnám megmondani; talán ők maguk sem tudják. A németnek, kinek nyelve, midőn ér­zelmek kifejezéséről van szó, gazdagabb, mint bár melyik nyelve a világnak, gyönyörű szava van: „Frühlingsahnen." Igenis, mintha tavaszt sejtenének a kedélyek, oly jóltevő üdeség ömlik rajtuk végig és a téli dermedtségnek már csak kevés nyoma található. A stájer autonomisták a magyar ügy eddigi fejlődése által már is annyira neki bátorodtak, hogy a n,émet követek gyűlését indítványozzák és a reichs­ráthbeli többség elismert vezére Herbst tanár, a német párt tekintélyeinek körében, azzal üli meg febr. 26-nak évnapját, hogy lelkesült szavakban fejezi ki rokonszenvét a — ma­gyar követek háza szabadelvű többsége irányában. Nemde jelek történnek és csodák? És vajon nem rövidlátók-e, a kik azt hiszik, hogy a monarchia sorsa még most is egy diplo­matái fogástól, egy-egy, többé vagy kevésbbé nyájas phrázis­tól függ, és hogy a mozgásnak indult szellemeket, az egy­más felé közeledő sziveket a Lajthán innen és tul bármily perezben is egyetlen comanndo-szóval megállithatni, miként egy csapat katonát ?! A közbejött változás természetesen sehol nem hatott oly boszantólag, mint Berlinben és Bécs azon köreiben, me­lyek gépiesen hangoztatják vissza Bismarck ur politikai ta­nait. A porosz premier meghitt lapjának, a „Norddeutsche Alig. Ztg." bécsi levelezője, néhány nap óta már nem is ten­tával ir, hanem csupa epével, és nem is [tollal, hanem vas­villával. Kifigurázza a német szabadelvűeket általában és kü­lönösen Kaiserfeldet, „den Generalenchef der Autonomisten," a kiről azt mondja, hogy már a mult őszszel is szerette vol­na megragadni a pásztori botot Ausztria német tartományai felett, de nagyon sok volt a vetélytársa, Prágában (Herbst?) és Brünnben (Giskra ?) Most pedig — mondja a fekete-fehér levelező — a magyar felirati vita óta az előbb fekete-vörös aranyra, de jelenben fehér-vörös-zöldre mázolt- stájer liberá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom