Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 9. szám - A függő magyar kérdés alapos megoldásának föltételei

102 I I • #I ez az alkotmányos kormányzat alatt állók érdekeivel őszseütközésbe jött. Máskép reá nézve is szinte azon akadály állana éiö. azon kötelesség — akadályozni ezeket saját kormányzottjai tekintetéből — s hogy ezt valóban és bőven akadályozta, tanúsította a tapasztalás, s minő tekintetből könnyít magyarázni. — Pedig ellenkezőleg épen ott, hol a hegemónia utáni viszketeg nem létezik, hol felsőbbségi aspiratiok nincsenek, lehetetlen oly eset, mely egyik szabad nemzet jogos igényének sérelmes föláldozását követelné, nem leend oly összeütközés, melyet a mindkét oldalról fejlődő közvélemény világával a kölcsönös capacitatio utján, kölcsönös megnyugvással megoldani ne lehetne. A másik, szintoly téves, de még veszélyesebb eszme az, mely szerint Ausztria népei szabad alkotmányának életbe léptetése megkivánná a históriai jogon alapuló magyar intézmények bármely megszorítását. Már az 1861-ik évi fölirati vita alkalmával tüzetesen meg lőn e kérdés oldva — s figyelmeztetve lőnek lajtántuli testvéreink, mily ingatag, mily homok talajon nyugszik alkotmányos életük akkor, mikor a kölcsönös szerződésekben — históriai fejlődésben — a nép életében gyökerező alkotmány nem respectáltatik; hogy szabadságuk biztosítására nincs hatalmasabb garantia, mint az ezredéves magyar alkotmány szövetsége, s im az események mily hamar igazolták e jóslatot, az 1851. dec. 31-et, mily hamar követte a sept. 20-a! Azért nem lehet nem hinni, hogy ők is átértve saját érdeküket, fölhagyva minden nem életre való ábrándos eszméletekkel, lemondva a Grross-Oesterreich képzelt oroszlány osztály-részéről, el fognak jutni azon szilárd meggyőződéshez, hogy mit az alkotmányos szabadság terén a magyar kivivni képes, egyszersmind az ő vívmányuk, hogy Ausztria népei, azért az ő szabadságuknak egyedüli biztosítéka, az ősi magyar alkotmány csorbitlan fentartása, valamint ennek életföltétele a független felelős kormány. Azért, mint fentebb mondók, a második, szint olyan lényeges postulatum a parlamentaris kormány, melyet, ha a jogfolytonosság alapján követelni nem lehetne, bizonyára mint életföltételét vívmánykép igyekeznék megszerezni az ország. De szerencse, hogy e tekintetben is a jogfolytonosság alapján állhat. S im eljutottunk a harmadik föltételhez: Ezen jogfolytonosság sokféle magyarázatnak, megtámadásoknak szolgált tárgyul, pedig nézetünk szerint ez nem elv, hanem az elvnek alkalmazása, nem abstract theoretikus eszme, nem ujabb concessio, hanem egyszerű tény, a hatalom uralmának megszüntetése, mely akkor lépett hatásba, midőn a jogalap fel lőn függesztve. — Már van e politikus, ki e névre igényt tart, ki át nem látná, hogy jogalap nélkül normális államélet nem létezik — van-e honpolgár, ki ne óhajtaná, hogy a hatalom önkényének bitorlását váltsa föl a törvényesség kérlelhetlen szigora. Említve volt sok oldalról a jogfolytonosság e 1 v b e 1 i elemezése is, pedig eddigelé; még idáig nem jutottunk mert a magas trónbeszédben ide vonatkozólag mondott szavak, hogy apragmatica sanctio kiindulási pont, erre nem elégséges j mert a magyar államjog szerint a pragmatica sanctio álláspont, melyen a közjog kölcsönös szerződések alapján bizton nyugszig nem kiindulás, melyből uj meg uj következtetések vonhatók. Nem az 1848-diki törvényekre vonatkozva, hogy alaki törvényességtik kifogás alá nem eshetik, mert ez szerintük a capacitatió dolga, mely ujabb s ellenkező irányban fölhagyott érvek nyomán változhatik is. II. József, midőn újításait visszavonta, azok törvénytelenségét beismerte. I-ső Ferencz, midőn 1823diki parancsait hatályon kívül helyezte, az 1825-ki orsz. gyűlési rendeket határozottabb nyilatkozat által nyugtatta meg. Mig a nemzet a magas trónról azt nem hallja, hogy a fejedelem a törvényeket nemcsak azért ismeri el, mert azok alakisága kifogás alá nem eshetik, hanem azért, mert azok elődei által szentesittettek, s mint ilyek őtet is kötelezik, mert érvényük mellett foglalja el fejedelmi kormányát; mig ki nem nyilatkoztatja, hogy a fenálló törvényeket egyoldalú rendeletek által változtatni, hatályon kívül helyezni nem lehet, s ennek megtartását fejedelmi szavával nem biztosítja, —mint azt az ország-, ő fgnek magas szándékait trónbeszédéből ismerve, biztosan reméli is — addig a jogfolytonosság elvileg elismerve nincs, addig a honpolgároknak a státus czéljainak előmozdítására olyannyira megkívántató közreműködése zsibbasztva marad. E fogalomban a concrét logikát, az abstractiótól megkülönböztetni nem lehet, de az elvitázhatlanul bizonyos, hogy mig a jogfolytonosság hatásba nem lép, a status biztonsága szünetel, mig az opportunitás kérdésétől tétetik függővé, s ez által bitorló experimentatióknak nyittatik tág kapu, addig a nemzetnek jövő élete biztonságához bizalma nem lehet. Azért az, mit elég erélylyel követelni nem lehet, mi a TÁRGZ A. KISS KÁROLY. Az Akadémia február 20-dikán tartott ülésében olvasta Toldy Ferencz. Ismét egy uj sir, tisztelt Akadémia, mely felett, egy köztisztelctü társ tetemein, bezáródott az anyaföld! Ismét egy elhunyt élet, mely elég hosszú arra, hogy rendeltetését létesítse, s milyen felett legtöbbször fájdalom nélkül mondjuk: a természet törvénye ment teljesedésbe: béke hamvainak! Egy uj hézag, milyen felett abban lelünk megnyugvást, hogy nincs hézag, melyet az élet be nem tölt. A természet kialuszsza téli álmát, az elhervadt virág nyomán uj élet kél, uj pompában díszlik a föld, s az elmúlt tavasz már csak tudatunkban él. Vigasztaljuk magunkat a költővel: „egymást Váltja örök romolás s teremtés ! Igen, tisztelt Akadémia, igy szólhatunk, így nyugtathatjuk magunkat egy oly élet felett, melyhez többé semmi reményt nem köténk; oly ür felett, melyet uj virányiepei végkép eltakar. De mondhatjuk-e ezt Kiss Károly felett, ki, mint annyian közöttünk — a mi talán nemzetünk átkai közé tartozik — kedvezőtlen viszonyaink miatt csak későn vergődhetett azon pontra, hol jeles müveket adhata. Mert ö egy uj irodalmat kezdett köztünk — a hadit — megalapítani, és élte nagyobb részén át csak mellék órákban készülhetett arra, mi előtte czél gyanánt lebegett, s e mellék órák nagy része is eszközének, a nyelvnek, idomításában veszett el! mely igyekvés, ha azon fölül tökéletlen sikerű vala, az viszont korának átka volt, melyben a műnyelv törvényei teljesen kifejtve, szerencsésen gyakorolva nagy részt még nem voltak; melyben az elszigetelt kisérlő ritkán haladhat azon biztossággal és gyorsasággal , melyet rendszerint csak sokak összehatása fejthet ki. S midőn végre az élet akadályai tágultak, a kor hátrányai enyészni, a rokon igyekvések egymást megigazítani és kiegészíteni kezdék: ime akkor fordulhata csak a választott czél felé teljes erővel — az ö czélja hazánk hadi története volt — s ime midőn ez uton hathatósan előtör — elcsügged az erő, elszakad a fonal! — Hetvenkét év! szép idő, kegyes adománya Istennek! de nincs-e az még távol a munkás élet határától ? Miért a Fontanellek és Voltairek, a Goethék és Humboldtok szerencsésbek, kiknek megadatott messze tul a hetven, sőt a nyolezvanon is csüggedetlen erővel haladhatni pályájokon! —; mig nekünk annyi jelesünk idő előtt, s ugyanannyian munka közepett, feladásaik befejezése előtt, sülyednek el ? '• így Kiss Károly is. És ha nem állott is többé magányosan a téren, vajon annyi társ lépett vala-e mellette e pályára, hogy ne fájlaljuk méltán, mikép oly hirtelen el kellett aggnia ? És ha a tudós felett megtudnánk is nyugodni: de tudunk-e a társ, a barát, az ember felett? Ily érzések közt állék — hadd mondjam, állánk — a kiszenvedi társ körül, s a sir felett, mely a jeles tudóst, a hü barátot, a legnemesebb embert előlünk örökre befogta? Mert mind ez volt ő a szó legvalóbb értelmében. Szellőztessük a fátyolt, s midőn iránta a tisztelet végadóját lerójuk, adjuk át élete, igyekvései, sikerei emlékezetét a maradéknak ! A mi barátunk 1793. augustus 12-kén született Budán, a császárfürdőben, mely akkor szüleinek tulajdona volt. Gyermekkorát Algyön, Csongrádban töltötte, hol atyja mint a génuai köztársaság mindszenti urodalmának teljhatalmú főfelügyelője lakott, mielőtt Szegedre tevén át lakását, e városnak sok évig polgármestere és birája volt. Kiss-ünk Budán kezdett tanulmányait Szegeden elvégezvén, 1809-ben, midőn Napóleon, diadalmas seregei élén hazánkba tört, a tizenhat éves ifjoncz az akkor b. Weidenfeld, utóbb b. Máriásy nevét viselt 37. számú gyalog ezredbe lépve, fegyvert fogott; de a csakhamar bekövetkezett pozsonyi béke folytán, harczvágya ezúttal teljesítetlen maradt. Ezrede Galicziába, szokott béketanyájába, rendeltetett. Tanult és tapasztalt