Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 18. szám - Nézetek közoktatásunk országos rendezéséről 1. [r.]

227 mini Vincze, érdemdús igazgató vezetése alatt, kit szintén érdemes tanárok támogatnak. A tamulók száma középszámmal 50, kik a már szerzett előtanulmányok szerint 1—2 — 3 év alatt annyira kiképeztetnek, hogy kereskedelmi hajón nyernek állomást, melyen két év alatt gyakorlatilag képződnek tengerész-kereskedőkké s hajósokká. E hajókon teljes ellátásban részesülnek s kezdetben csekély fizetést is kapnak, mely hónapról hónapra magasabbra száll. Miután két évet a tengeren töltöttek a kereskedelmi-hajóhadnagyi vizsgálathoz bocsátják s a tengerészeti hatóságtól bizonyítványt (Brevetto) nyernek, mint kereskedelmi hajóhadnagyok. Mint ilyenek ujabb két évet kötelesek hajón szolgálni, melynek lefolyása után kapitányi vizsgálatra bocsáttatnak s diplomát nyernek, mint kereskedelmi hajókapitányok. E kitünöleg fizetett s bőven jövedelmező állást 20—21 éves korában nyerheti el a szorgalmas ifjú, s nem is ritka az eset, hogy az ilyen 10—lő év alatt nemcsak szép, de gyakran igen tetemes vagyont szerzett. A tan- és ellátási költségek az intézetben mérsékeltek s aránylag ahhoz, mennyibe egy fiu különben kerül, mig a főreáltanodát vagy épen a technikát végzi, valóban csekélyek. Ugy de, tengerre bocsátani a fiút, ezer veszély közé! fog felkiáltani sok szárazföldi anya. E felkiáltással csak azon egyszerű tényt állítjuk szembe, hogy a katona mellére áthatlan vért egy orvos veszélyei iránti óvszer stb. még maiglan sincs feltalálva; továbbá, hogy más országok anyái is szeretik fiaikat, de az nem gátolja abban, hogy fiaikat oly pályára lépni engedjék, melyen azok tisztességes állást s gyakran dús vagyont szerezhetnek. Magyarország, az uj életre kelt Magyarország fiaira nézve pedig az uj és szép pálya, melyen nemcsak maguk törhetnek nemes életczél felé, de kiváló hasznára lehetnek a hazának, virágzásra segíthetik tengeri kereskedelmét, s közvetve az ipart, a földmivelést, szóval mind azon tényezőket, melyek élénk mozgása az országot gazdaggá, hatalmassá, boldoggá teheti. Bécsi levelek. xvnr. Bécs, okt. 28. A stájer országgyűlés egyszersmind az úgynevezett autonomista párt néhány nevesebb tagja — köztük a matadórok: Kaiserfeld és Rechbauer is — e héten rövid ideig Bécsben mulatott és habár vasúti ügy volt idejövetelének közvetlen oka, mégis magától érthető, hogy az urak annyit a mennyit politikával is foglalkoztak, értekezvén a birodalmi tanácsnak itt lakó tagjaival és nehánnnyal, kik a környékből szintén csak „véletlenül" idevetődtek vala. A cseh- és morvaországi duodez-firebrandok az értekezletben nem vettek részt. A lapok mindenféle „eredményről" akarnak tudni, melyet az összejövetel szolgáltatott volna; de ha ön ezen úgynevezett eredményeket összehasonlítja azzal, a mit az autonomisták czélzataira nézve, már néhány hét előtt közölhettem, ki fog derülni, hogy a dolgok bizony még mindig a régi ponton állnak és hozzá lehet tennem, hogy erre az autonomisták teljesen el voltak készülve, sőt hogy szándékukban sem volt, valami programmot formulázni vagy határozatot hozni, hanem hogy czéljuk egyszerűen barátságos eszmecserében állott. E párt ugyanis azon nézetből indult ki, miszerint neki és általában a német liberálisoknak e perczben nem is lehet a közjogi kérdés meritumával foglalkozni, hanem legfőlebb a formakérdésekkel. Az első azért lehetetlen, mert ők más alapból nem indulhatnának ki, mint az octoberl diplomából és februári pátensből, mint a mely a közös ügyeket és a tárgyalási módot formulázza, de ha ők most ezen adott alap módosítása körül értekeznének, ez valószínűleg teljesen hasztalan időpazarlás volna, mert gyakorlati feladatuk nem az, hogy e két törvényt a maguk belátása szerint revideálják, hanem hogy összhangzásba hozzák azokat a magyar nemzetnek országgyülésileg kimondandó kivánataival. így megtörténhetnék, hogy ők olyasmit vélnének módosítandónak, a mibe Magyarország semmi súlyt nem helyez; ellenben más pontokat mellőznének, mik magyar részen határozott ellenállásra találnak. Minden ilyes revisio körüli értekezésnek előfeltétele tehát, a magyar országgyűlés kivánatainak ismerete és mig erre szert nem tehetni, az ilyen „ins Blaue hinein" megkísértett revisiónak semmi értelme nem volna. Tehát be kell várni a mi országgyűlésünk eredményeit; addig pedig legfőlebb az itteni „modus vivendi"ről lehet szó, azaz arról, vajon ki által történjék a revisió, ha majd annak ideje eljövendett. Ezen tekintetben már most a lapok szerint az határoztatott volna, hogy az országgyűlések, ha megkérdeztetnek, legfőlebb véleményt adhatnak az alkotmány dolgában, de határozatot nem hozhatnak. Ez az, a mit már hetek előtt megírtam, idézvén egyszersmind a „Landesordnung" azon czikkét is, melyre ama nézet támaszkodik. De ez még csak negatív válasz a felvetett kérdésre és ha ennél többet nem eredményezett az értekezlet, bátran mondhatni, hogy eredménytelen maradt. Pedig positiv válasz iránt csakugyan nem történt megállapodás és ennek oka is nagyon egyszerű. Az autonomisták, köztünk szólva, teljesen hajlandók adualismussalmegbarátkozni, hacsak a birodalom nyugati fele is nyer valami központi képviseletet, olynemtít, a milyen a szűkebb birodalmi tanács volt. De ezen testület — ugy miként a februári pátens alkotta — nem illetékes az alkotmány módosítására; őt ily illetékességgel felruházni csak olyan octroyálás volna, mint alkotmányon kivüli uton valami hasonnemü uj képviseleti testületet alakítani. Az autonomisták pedig irtóznak minden octroyálástól és eddig még nem sikerült oly utat találniok, mely kivezetne azon dilemmából, hogy vagy a lehetetlent kell kivánniok, t. i. a februári pátens szerint alkotmány-módosítására illetékes tágabb birodalmi tanács egybeléptetését, — vagy pedig a tágabb birodalmi tanács illetékességének más testületre való átruházását, a mi octroyálás volna. Hic Rhodus, hic salta; pedig a minapi értekezletben sem fedeztetett fel még azon mód, miképen lehetne e nehéz ugrást az alkotmányos elv nyaktörése nélkül kivinni! Vagy talán kissé sokat is mondok ezzel; talán tudják és látják már az utat, de nem tartják korszerűnek ezt már most is megjelölni. Egyesek nyilatkozataiból, melyek természetesen csak magán vélemény kifejezéseként adatnak, nem bánnák, ha a kormány ismételné a mi már egyszer történt, sőt kétszer is t. i. hogy a szűkebb birodalmi tanács elháríthatlan kénytelenség következtében a teljesnek illetékességével ruháztatik fel és a mint két izben megszavazta a budgetet. mi szintén csak bátyját, a tágabb reichsráthot illette volna, mi megszavazhatná majd az alkotmány módosítását is. Azon kifogás, hogy ezt nyiltan kimondani, most mé g nincs idején, ugy látszik a centralistáktól ered, k*k magát az indítványt nem ellenzik, de a februári „ vívmány "nak (viadal nélküli vívmány!) egyetlen porczikáját sem akarják feláldozni, a mig nincsenek bizonyosak arról, hogy a magyar országgyűlés nem fog „lehetetlent kívánni" hanem a kiegyezkedés létrejöttére kilátást nyújtani; mert ha ez nem volna igy, akkor legalább „csonkítatlanul" akarják a maguk februári alkotmányát a válság árján keresztül vinni. . . Hanem, a mint mondám, ha a magyar országgyűlés lefolyása kielégítő, nincs kétség az iránt, hogy a többség meg fog nyugodni benne, ha a kormány a tágas birodalmi tanács illetékességét a szűkebbre ruházza át. Ha! De vajon fogja-e a kormány ezt tenni? Uton, útfélen beszélik itt, hogy e tekintetben a kormány keblében két ellenkező vélemény uralkodik. Egyik rész, élén a magyar főkanczellár Eszterházy és Haller grófokkal, komolyan kívánja, hogy a szűkebb birodalmi tanács intézménye fenmaradjon és hogy erre ruháztassák a maga idején az alkotmány-revisió munkája. Ellenben Belcredi gróf a maga híveivel e tisztséget az országgyűlésekre akarná bizni. Látni való, hogy itt, röviden szólva, a dualismus és föderalismus elve áll egymással szemközt. Azt azonban kötve hiszem, hogy Belcredi gróf nem. régen tágasabb körben azt monita volna: „centralista nem lehetek, dualista nem akarok lenni, tehát kell, hogy föderalista legyek." Hogy ő excja nem lehet centralista, az természetes dolog, mert hiszen 6 eszes és gyakorlati államférfi, a ki nem hajhássza az elérhetlent, de ha hozzá teszi, hogy dualista meg nem akar lenni, szabad lesz egész alázattal kérdenünk: hát miért nem ? a dualismus nem-a k a r ás á b ó 1 logice még nem következtethetni; a föderalismus el-