Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 18. szám

POLITIKAI HETILAP Megjelenik hétfőn reggel másfél—két nagy ivén. Előfizetési díja, akár Budapesten házhoz hordva, akár ' vidékre postán küldve, egész évre 8, fél évre 4, ne\ gyed évre 2 frt. Egy szám ára -20 kr. Hirdetési díj 4 ; hasábos kísbetü-sorért 6 k". Bélyeg külön 30 kr. Első évfolyam. 1865. jCitius enim emerget veiitas e falsitate, quam e confusione." B a c o. 18. szám. Szerkesztőség és kiadó-hivatal. Czikkek, levelezések s átalában a lap szellemi részét \ illető küldemények és tudakozások a szerkesztőséghez ' (Aldunasor. 20 sz.), előfizetési pénzek, reklamatiók és hirdetések a kiadó-hivatalhoz (Barátok-terc 7. szám) intézendők. Pesten, Október 30. Pest, okt. 29. Ha a discussio terén, mint a harczmezó'n a legnagyobb mesterség abban áll, hogy szándékainkat ellenünk előtt titokban tartsuk, s mesterséges mozdulatok által figyelmét más felé irányozzuk, mint a hová törekszünk: ugy a bécsi journalismus a jelen pillanatban oly ügyességet fejt ki, mely mindent felülmúl, mit politikai taktikában eddig ismerünk, s nem csak mi — kik keleti helyzetünknél fogva a civilisatioban hátrább állunk — de azok is, kik Ausztriánál még inkább nyugat felé laknak, bámulattal követik eljárását. Már azt sem értjük egészen, mi birhatá bécsi kollégáinkat arra, hogy épen a jelen pillanatban keressenek fel mindent , a mi köztünk s közöttök harczi vitatkozásokra alkalmat adhat. — Bár miként Ítéljünk helyzetünkről, akár a september 20-iki manifestum által kimondott elvekben a szilárd alapot lássuk, melyen a birodalom alkotmányossága biztosan felállítható, akár uj veszélynek tekintsük azokat, melyek a birodalom alkotmányát fenyegetik, nekünk ugy látszik, hogy soha egyetértésre több szükségünk nem volt; az első esetben, hogy egyestilt erővel megalapítsuk, a másikban, hogy közösen megvédjük alkotmányosságunkat. —.De ezt még megmagyarázhatjuk magunknak. — Senki nem türi nyugodtan, ha abban zavarják, mit hivatásának ismer, s igy nem is vehetjük rosz néven civilisatorainknak, ha kissé boszankodnak, midőn a beerőszakolt nevendéket, ki intézetükben talán keveset tanult, de sokat fizetett, onnan kivették, s ha a pádagogok, kik a nevelést még oly szívesen folytatták volna, most haragjukban elmondják, hogy a nagyfiúnak, kire annyi fáradságot fordítottak, nincs is talentuma s hogy épen nem lesz semmi belőle, ha csak mentül elébb vissza nem kerül, s a félbeszakasztott cursust vele újra meg nem kezdhetik. — E boszankodás megfogható, ép ugy, mint a megelégedés, melylyel az utolsó 16 évre visszagondolva, képzelődő mestereinktől elváltunk. — „Lasst uns lieber den wilden Bart tragen, ehe wir zugeben, dass die Lehrlinge der Barbierstube an uns lenien," (hadd viseljük inkább vad szakálunkat, mintsem megengedjük, hogy a borbély inasok rajtunk tanuljanak), igy szól Lessing egy helyen, s minthogy azon érzés, melylyel az utolsó változások Magyarországban fogadtattak, ugyan az, melyet a nagy német ily velősen kifejez, még Lajtán tuli kollegáink sem fogják azt talán barbár megrögzöttségünknek tulajdonítani; s ezért mi sem veszszük rosz néven, ha azok, kik Lessing hasonlóságánál maradva , annyi buzgalommal tanulták rajtunk mesterségöket, most nehezteléssel szólnak rólunk. Természetesnek találjuk tehát az egyes kifakadásokat, melyekben némely bécsi lap gyönyörködik; a kárörömöt, melylyel a legkisebb választási zavargásokat hirdeti, sőt még a nagy fontosságot is, melyet dr. Schwartz Gyula programmjának a „N. Fr. Presse" tulajdonított. Nem fekszik-e abban, mit e képviselőjelölt fellépésének igazolására választóinak elmondott, s főkép azon bámulatos tényben, hogy ő, kit Július Schwartznak neveznek, magát, hogy a magyaroknak hízelegjen, Svarcz Gyulának nevezte, legvilágosabb bizonyítványa azon elnyomásnak, mely alatt Magyarország német ajkú lakosai, s az • egész polgári elem e hazában sinlődnek?! Hiszen, mint a „N. Fr. Presse" mondja — „minden nyugateuropai előtt több mint komikus, ha a 19-ik század második felében, oly országban, mely általános szavazati joggal s ős alkotmánynyal bír, egy hosszú választási beszédet olvas, melynek nagyobb fele mentegetőzésekből áll, hogy egy polgár, ki sem ügyvéd, sem földbirtokos, képviselőnek ajánlkozik. Kell-e több a Terézváros, sőt egész Magyarország aristocraticus konokságának bebizonyítására ! ? Mind ez — a mennyiben az egyetértést zavarhatja — a jelen pillanatban bizonyosan nem czélszerü, de megfogható, s tapasztalásaink után a bécsi lapok hasábjain nem bámulunk semmit, a minek világos czélja csak az, hogy politikai eljárásunk a lehető legroszabb szinben tűnjék fel. — De midőn a bécsi sajtó, mivel a magyar hírlapok a birodalom Lajtán tuli felének mily módoni alakulásáról nem nyilatkoznak, azt akarja elhitetni olvasóival, hogy Magyarország nem a dualismust, hanem a birodalom nemmagyar részének egyes tartományokra való feldarabolását óhajtja, midőn egyes lapok az állítják, hogy most a képviselőjelöltek közül az államadósság felvállalását egy sem emlité, Magyarország az államadósságok repudiálására határozta el magát; akkor megvalljuk, a bécsi journalismusnak szándékát megérteni képesek nem vagyunk, mert gyönge eszünkkel nem láthatjuk át, miként válhatnék a monarchiának hasznára, ha Magyarország közvéleményéről e hirek terjesztetnek. Hogy mi, kik saját ügyeinkben minden idegen beavatkozást visszautasítunk, a birodalom másik felének mikénti szervezéséről véleményeket nem nyilvánítunk, s csak azon kivánatunkat fejezzük ki, hogy a birodalom úgy szerveztessék, hogy az által hatalmi állása és népeinek alkotmányos szabadsága ne veszélyeztessék (mi, mellékesen mondva, eléggé kimondja, hogy a birodalom feldarabolását nem óhajtjuk) s hogy az egyes képviselőjelöltek oly ügyről, melyről az 1861-idiki feliratok oly határozottan nyilatkoznak, személyes nézeteiket nem mondták el, azt, ugy hiszszük, Bécsnek publicistái is természetesnek fogják találni; de kérdjük újra : mily képzelhető haszna lehet a biradalomnak abból, ha a bécsi lapok olvasóikat az ellenkezőről győzik meg? — Vajon a foederalistikus törekvések, melyek a birodalom egyes tartományaiban léteznek, gyengülni fognak-e az által, ha meggyőződnek, hogy Magyarország támogatására számolhatnak; helyre fogja-e állítani a birodalom pénzviszonyait, nevelni hitelét, s könnnyíteni financziáinak rendezését, ha az európai pénzvilággal elhitetik, hogy Magyarország a birodalom közös terheiben semmi részt venni nem akar? és ha azokra, kik a Lajtán innen s túl azon meggyőződést fejezik ki: hogy a birodalom biztosan csak a dualismus alapján állhat fel, oly dolgokat fogunk, melyek azoknak eszébe sem jutottak, be fogja-e bizonyítani az előbbi rendszer czélszerüségét ? Ennél minden ok, mely a dualismus ellen felhozható, többet bizonyít; még az is, melyet — ha nem csalódunk — az „Ost. Zeitung"-ban e napokban olvastunk, hogy egy bizonyos nagyságú gyémánt húszszor többet ér, mint kettő, melynek mindegyike épen fél akkora; s hogy tehát gyémántokat két darabra törni rosz speculatio. Oly okoskodás ez, melyet megezáfolni nem is tudunk, s melynek némi gyengítésére csak egy kis történetet mondhatunk el, melyet gyermekkorunkban sokszor hallottunk, s mely e tárgyra talán szintén alkalmazható. Volt egyszer egy nagy vezér — az időt s országot nem határozhatjuk meg, de a történet azért nem kevésbbé igaz — volt egyszer egy hires vezér, ki apjától két nagy kovát öröklött. A család már századokig bírta, s mert a történet azon időszakból való, mikor az érez ismeretlen vala s az emberek kőfegy vérekkel éltek, mindenki nagy becsben tartá e köveket. Száz csatában használtattak, s a család ezen fegyvereknek köszöné legszebb győzelmeit. 35