Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 11. szám - A vidéki takarékpénztárak reformja

132 A liazai községek belszcrkczetc szabályozást sürgetöleg igényelvén, a m. királyi helytartótanácsnak egy leérkezett udv. rendelvénynyel meghagyatott, hogy e részben egy, a törvényhozás további intézkedéséig általános szabályul szolgálandó, a fennálló viszonyokhoz alkalmazott utasítási tervezetet mielébb kidolgozván, lehető legrövidebb idő alatt terjessze fel s a megyei kormányzókat időközben is a községi vagyon-kezelés, számadási vizsgálatok és a községi pótadó kivetésének szigorú ellenőrzésére figyelmeztesse. A pénzügyi hatóságok Magyarországon eddigelé nemcsak nem közlekedtek a helytartótanácscsal, sőt a politikai hatóságokat ellenséges tábornak tekintették." E viszás helyzet most meg fog változni. A tárnoknak befolyása lesz a személyi kérdésekben is, s a pénzügyi hatóságok a működési körükben történt nevezetesebb ügyekről hozzá jelentést tenni kötelesek. A vidéki takarékpénztárak reformja. A vagyonosság gyarapodására nagyszerű befolyást gyakorolhatnak a takarékpénztárak, melyekbe millióknak megtakarított fillérei beszivárogván, hatalmas tökeforrásokká összegyűlnek, hogy eszélyes irányban vezetve, a termelés különböző mezőit termékenyítsék. Minduntalan emlegetett, általunk ismétlés nélkül el nem mondható igazság, hogy a takarékpénztárak számtalan kisebb, tehát könynyen elkölthető összegeket, nagyobb összegekké egyesítvén, megmentenek a különben bizonyos végelenyészéstÖl; lehetségessé, kényelmessé teszik a tőkék gyűjtését és biztosan gyümölcsöző elhelyezését; buzdítják a munkás osztályt az eléggé nem ajánlható mértékletességre s jövedelmük egy részének, a rögtön elfogyasztástól való megkimélésére; fejlesztik a takarékossági ösztönt, előrelátást, s a bekövetkezhető mostoha idők enyhítéséről való gondoskodást; gátolják az elszegényedést, s ennyi polgári, erény ápolása által bizonyosan a kedélyre is nemesitöleg hatnak; s érdekes lenne a bűnügyi statistikából számokkal kimutatni, mily mérsékelt arányban szerepelnek a fegyenczek sorában olyanok, kik takarékpénztárakban helyezik el keresményük bár esekély részét. Minél jótékonyabb társadalmi intézményeknek tekintjük a takarékpénztárakat, annál szomorúbban érezzük, hogy édes hazánk a takarékpénztáraknak sem számára, sem forgalmára nézve nem versenyez a műveltebb országokkal. Nem említjük, hogy Angliában 584, Poroszországban 478 takarékpénztár áldással működik, csak azt akarjuk megjegyezni, hogy, mig a kis, de boldog Svajczban 167, sőt (a Bihar vármegyénél csak 70 mértfölddel nagyobb) Szászországban 1107 az osztrák örökös tartományokban 104, — addig hazánkban mindössze 54 takarékpénztár létezik. A létszám ezen csekélysége által okozott kedvetlenséget még fokozza azon sajnos tapasztalás, hogy a felette szórványosan előforduló takarékpénztárak — néhánynak kivételével — nélkülözik azon szervezetet, mely mellett a takarékossági ösztönt különösen éleszthetnék s a megtakarított kisebb tökéket magukhoz vonzhatnák. Hinc illae laerimae . . . Igaz ugyan, hogy hazánk nehéz megpróbáltatáson ment keresztül, midőn a jogok biztosítása végett létező hatalom — kiszivattyúzta a vagyonosodás tápnedvét: ebből azonban mégis alig magyarázhatjuk meg azon, szinte hihetetlennek látszó adatot, mely szerint 1863-ban az egyetlen bécsi takarékpénztár forgalma 8 millió forinttal haladta meg, ugyan ily nemű összes hazai intézeteink 30 millió forint körül szerénykedő forgalmát *)! Nem lehet ugyan az aszály sújtotta 1863-diki évet szabályzóul felvenni, mindamellett más üzletévek kimutatásai sem ütnek ki javunkra. De a takarókpénztárakat nemcsak a forgalmi vagyon, hanem egyszersmind a betevők száma szerint lehet és kell méltányolni. Ez utóbbi szempontból nem áll ugyan rendelkezésünkre hiteles kimutatás, annyit mindamellett biztosan tudunk, hogy a betevők száma nálunk csekélyebb, mint a birodalom nem magyar részében; pedig már ott is csak minden 38-dik lakóra jut egy betevő, holott Poroszországban 31, Angliában 17, Svajczban 13, sőt a Szász királyságban minden 8-dik lakos betétikönyvecskének örvend. **) Hogy a mérleg serpenyője, minden összehasonlításkor a mi íészünkön billen fel, annak okát, mint az imént megjegyeztük, nem egyedül azon kóros állapotban véljük rejleni, melybe hazánk önvétke nélkül sodortatott, hanem saját mulasztásainkban is. Takarékpénztári ügyünk fejletlenségeinek egyik okozója a legtöbbjei által követett hiányos, szűkkeblű, hibás eljárás! Ezen eljárás gyarlóságai közül, csak a szembetűnőbbek említésére terjeszkedünk. Az országban működő, csaknem mindenik takarékpénztár gyakorlata szerint a hó 1-sö napjától 16-dikáig betett összegek csak a hó 16-ikától, az e nap után betettek pedig csak a következő hó 1-sejétöl kamatoznak, még pedig, ha a kivétel a hónap első felében történik: az előbbi hó végéig, ha podig a második felében: akkor a kivételi hónapnak 15 dik napjáig. Ezen, első pillanatra talán épen oly természetesnek, mint méltányosnak látszó eljárás félszegsége abban rejlik, hogy a betett töke a betevő javára nem gyümölcsöz a valódi botétel idejétől, a valódi kivétel idejéig és igy mind a közlekedő közönség érdekét, mind az intézet jótékony befolyását csorbitottnak tapasztaljuk, minthogy az érintett eljárás mellett például julius)17-dikétöl augustus 15-dikéig, tehát négy héten keresztül hagyhatjuk tőkénket a takarékpénztárban , anélkül, *) Ezen összegnek több mint fele része , a budai ós pesti két takarókpénztár üzletére esik. 1. Kőnek. Statist. 433. lap. **) L. Kolb. Handb. dervergl. Statist. 29. lap. tölthessem. Lakhelyül egy tiszti szállást kaptam a Károly-kaszárnyában, foglalkozhattam a mivel tetszett, B akárki, akármikor és hivatalos jelentkezés nélkül, meglátogathatott. Becsületszómat adtam, hogy a kaszárnya kerületéből ki nem lépek, s ez elég volt, hogy az Ujtérnél nagyobb terű épület falai között, minden őrizettől menten járhassak kelhessek, B lakásom ajtai is ójjelnappal záratlan legyenek. Szóval, a fogság jelvényei teljesen hiányoztak körülem, csak mintegy titokban voltam fogoly, s ha sétáimban olykor egy-egy buzgó káplár megszólított, hogy a kaszárnya zegezugaiban polgár embernek nem szabad járkálni, komikus büszkeséggel kellett bizonygatnom, hogy nekem szabad, mert én fogoly vagyok l — A fogságnak is vannak szabadalmai. Sajtópörömnek még nem volt vége, midőn Pákh Albert fölhívott, vegyem át vele a M. S aj t ó szerkesztését. Átvettem 1863. július l-jén s folytattam 1865. marczius végéig, midőn a kiadó a lapot napi jelleméből kivetkeztette s én ismét Pákh Alberttel együtt visszavonultam tőle. Czélunk, minélfogva a M. Sajtó szerkesztésére vállalkoztunk, az volt, hogy az 1863-diki első félév alatt teljesen elhanyatlott lapot ismét a tisztességes lapok sorába emeljük, jtismét népszerű, ismét szabad és magyar szellemű közlönynyé tegyük; s ezt a czélt sikerült is elérnünk, ugy hogy, midőn hét évnegyed múlva visszavonultunk, távozásunkat az összes magyar sajtó sajnálkozással [vette, csak két lap ujjongott, az ultramontán Idők Tanuja s a schmerlingi Bécsi Hiradó — szintén kétségtelen bizonyság arra, hogy kitűzött czélunkat csakugyan elértük. E czél elérése pedig elég bajjal járt. Egy az, hogy hitelvesztett lapot sokkal nehezebb helyreállítani, mint egészen ujat alkotni, melynek nincs vádoló múltja. Más az, hogy mig versenytársaink mindegyike vagy pártra vagy legalább töredékre hivatkozhatott, melynek mintegy hivatalos közlönye, mi ezt nem tehettük s csak arra törekedhettünk, hogy általában a helyes közvélemény tolmácsai legyünk. De a fő baj azok a bizonyos „elhárithatlan akadályok" voltak. Ezeknek az ínséges 1863-dik év egy ujabb ütközési tárgyat szolgáltatott: az önkény tes segélyt. Ezt először a mi M. Sajtónk pendítette meg; de csakhamar tilos portéka lett, s a segély csak hatósági köntösben jelenhetett meg, mintha akár a jótékonyságot, akár az ínséget fegyelmezni lehetne. Nevem is üldözés tárgya volt. Nem engedték meg, hogy a lai pon, mint szerkesztőtárs legyek nevezve; s nevemet még a bucsu alatsem hagyták meg, melyet utolsó számunkban olvasóinkhoz intéztünk s Pákhkal együtt én is aláirtam. Ekkor Pákh is kitörülte a maga nevét, s búcsúnk ezen általános aláírással jelent meg: „A M. - S aj tó szerkesztősége." Ami azonban leginkább zsibbasztotta működésünket, az volt, hogy a haza közjogi életkérdéseit teljességgel nem tárgyalhattuk. A negyvennégy hónapos provisorium alatt egyszer volt a hírlapirodalomnak módja tüzetesebben hozzászólhatnia az Ausztria és Magyarország között fenforgó közjogi kérdés derekához: október végén 1862-ben, midőn a lapok valamivel szabadabban magyarázhatták ö felségének a M. Földhintelintézet köszönő küldöttségéhez intézett szavait, „hogy Magyarországot nemcsak anyagi, hanem egyéb tekintetben is kielégitve kívánja látni." A fejedelmi nyilatkozat tekintélye imponált a sajtóhatóságnak s a bátrabb szózatokat is átbocsátották. Az engedékenység egyébiránt nem járt nagy áldozattal, mert lapjaink többsége az alkalmat nem használta föl s a felség nevezetes szavait jobbadán csak egy pár általános phrasissal kisérték. En az Ország -ban a fejedelmi nyilatkozat tüzetes fejtegetésébe bocsátkoztam s végeredményül az országos függetlenséget állítottam föl. Még ez a szó is elcsúszott — de utoljára A sajtópörök már ekkor javában folytak s a hírlapi tárgyalások tere mind szűkebbre szorult, annyira, hogy az ország jogai többé szóba sem jöhettek és Schmerling ur intézkedéseit csak a tacitusi hallgatás roszaló mimikájával lehetett kisérni. A hallgatás idejét hálistennek a szólás, a szabad szólás ideje váltotta föl; hogy pedig a szabad szólás ezúttal nem czifra káprázat, mint a schmerlingi alkotmányosdi, hanem örvendetes valóság: annak egyik, bár igénytelen, de kézzelfogható bizonysága épen az, hogy ime szerkesztői élményeimet nyomtatásban elmondhattam. GREGUSS ÁGOST. IgílZÍtás. Mult számunk lárczájában (a magyar orvosok és természetvizsgálók XI. nagvgyüb'Bé'öl) az ezúttal megalakult társadalmi szakosztály indítványozója 8 elnöktképrii tollhibából B ugát Pál van nevezve Balogh Pál helyett.