Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 2. szám

1 9 nál, kik az alkotmányos szabadságért sóvárognak, s annak létesítését bizonyosan nem várhatják oly rendszer folytatásától, mely mellett a birodalomnak egyik fele minden politikai jogoktól azért fosztatott meg, hogy az alkotmányosság egy bizonyos formának elfogadására kényszeríttessék, s midőn a Lajtán túl mégis ily aggodalmak nyilvánulnak, mi csak legmélyebb sajnálatunkat fejezhetjük ki. Látva a nehézségeket, melyek a birodalmat környezik, s meggondolva a nagy feladást, mely reá talán egy közel jövőben vár, mi is egyetértünk abban, hogy azon kapcsokat, melyek hazánkat a birodalomhoz fűzik, erősítenünk kell, s mi is hiszszük, hogy azt csak a közös szabadságtól várhatjuk; de erős meggyőződésünk az is, hogy e közös szabadságnak lényege nem abban áll, hogy a birodalom két fele ugyanazon formák szerint és egy helyen gyakorolja alkotmányos jogait, hanem abban, hogy mindenik egy iránt szabadnak érezze magát, s áthatva legyen azon meggyőződéstől, hogy e szabadságnak legfőbb garantiája a birodalom két felének nem egységében, de összetartásában fekszik, s valóban rosz szolgálatot tesznek hazájoknak, kik politikai fejlődésünket ugy fogják fel, mintha minden, mi a birodalom egyik felének kedvező, a másiknak alkotmányos szabadságát veszélyeztetné. Meggyőződésünk szerint minden, mi az alkotmányos szabadságot a birodalom egyik felében valóban erősíti, biztosítja azt az egész birodalomban. Mint két fa között, mely egymás közelében áll, ilyen a viszony hazánk s a birodalom másik fele között. Természetesnek tartjuk a kivánatot, hogy e fák sudarai közelebb jöjjenek egymáshoz s az árnyék, melyet alattok keresünk, annál nagyobb s biztosabb legyen, de e czélt csak ugy fogjuk elérni, ha nem bolygatva állásukat, mindegyiknek szabad kifejlődést engedünk. így a két fa ágai mindig közeledve, végre érintkezni, sőt összenőni fognak. Ha az egyiket kirántva helyéből, közelebb akarjátok ültetni, s erőtök erre elégséges, csak azt érhetitek el, hogy elszárad. B. EÖTVÖS JÓZSEF. Pest, jul. 9. Az országgyűlési választások elömozgalrnai nemcsak a fővárosban, de itt-ott a megyékben is felmerülnek. Neveket is emlegetnek, mind itt, mind a vidéken, de a melyeket mindaddig mellőzendőknek vélünk, mig az országgyűlést egybehivó királyi leirat életet s értelmet fog adni e mozgalmaknak. Zágráb, jul. 6. A horvát országgyűlés választásai nagyrészt be vannak fejezve. Nemcsak Zágráb városában, de az ország nagy részében az ellenzéki párt győzött. Legnagyobb fontossággal bir, hogy Bogovics Mirko költő s dr. Starcsevics és Swhaj mind a három kitűnő hazafi zágrábi, és Jankovics gr. pozsegai követté jmegválasztattak. Zágráb-, Körös-, Varasdés Fiume megyék, valamint a városok, mezővárosok és szabad kerületek követei kevés kivétellel az ellenzék hívei. Hogy Haulik György bibornok - érsek az általa negyedszázadnál tovább viselt banális locumtenens méltóságáról lemondván, helyébe Kukuljevics Iván, épen nem népszerű zágrábi főispán lett banális locumtenenssé, az ellenzéket még inkább egyesítette és megerősítette. A kormánypárt mindént elkövetett, hogy jelöltjeit kivigye s a legnagyobb csatavesztést talán Frigan polgármester, Bogovics ellenjelöltje szenvedte, ki maga is jelen lévén a választáson, mindössze ne hány szavazatra birt szert tenni. Az általános hangulat emelkedettnek mondható s a magyarok iránt békülékeny. A haza határain kivül is e békülékeny hangulat jelei mutatkoznak s Belgrádról melegen intik a horvátokat, hogy a magyarokkal való kiegyezésre törekedjenek ; van is látszata a higgadtabb befolyásnak s a bécsi rendszerváltozás fokozza a reményeket. Kolozsvár, jul. 4. A bécsi miniszterválság és rendszerváltozás híre a legkülünbözöbben hatott Erdély három főnemzetiségére. A magyarok és székelyek örömmel ugyan, de egyszersmind ama nyugodt méltósággal fogadták, melylyel a szebeni országgyűlés megnyitása óta a magán életbe visszavonultak. A románok, kiknek nagy része érezte, hogy a szebeni országgyűlés talán még sem felelt meg a szigorú törvényesség minden követeléseinek, s kik még a bécsi reichsráthban való képviseltetésöknek sem igen tudtak megörülni, bizonyos megelégedessél fogadták a nagy eseményt, mely Schmerling minisztériumával Nádasdy grófot is megbuktatá. Oly fordulatnak tekintik, mely a szebeni országgyűlés azon határozatát nem fogja ugyan felforgatni, minek folytán a románok egyenjogú nemzetté lettek a magyarokkal s szászokkal (mire különben szebeni országgyűlési határozat sem volt szükséges) de a mely lehetővé fogja tenni, hogy egyenjogúságuk történelmi jogalapon az eddigelé jogosult nemzetek közmegegyezésével szentesítessék. A románok egy látszólag előnyös, de nem teljesen biztos helyzet szilárdabb alapra fektetését várják a rendszerváltozástól s innen a megelégedés. Nem ugy a szászok, kik a volt minisztérium bukásával minden kivívott és remélt kedvezményt (az erdélyi vasutat is ide értve) romba látnak dőlni. Nem is szívből fakadt a „Herrmannstádter Ztg" kürtölt hire, hogy a rendszerváltozás Erdély nagyfejedelemségét semmi módon sem érinti s minden következtetés a buján tenyésző konjecturák közé sorozandó. Alighanem igaza van ama bécsi lapnak, hogyf„ErdélytTa fordulat ugyan csak érintette; mindenesetre inkább ,| mint a "szászok szeretnék." Mert sérti az igazságot, azt a mindkét rendbeli igazságot, melyet nézetem szerint a tréfában sem szabad megsérteni. Igazságot kívánva a tréfától, csak azt kívánjuk tőle, hogy ne legyen oktalan és igaztalan. S „okos állat" és erkölcsi én létünkre kivánhatnánk-e egyebet ? Lehet-e az oktalanságtól és igazságtalanságtól el nem fordulnunk, ha csak magunk is oktalanok és igaztalanok nem vagyunk? — A logika és erkölcs törvényei mindenütt uralkodnak, a hol észszel és lelkiismerettel megáldott lények tetteivel találkozunk ; uralkodniok kell tehát a tréfában is, mert ez szintén észszel és lelkiismerettel megáldott lénytől származik. Tréfás iróink, remélem, nem is akarják, hogy esztelen vagy lelkiismeretlen embereknek tartsuk őket. Megesik mégis, hogy tréfás lapjaink oly tréfákkal állanak elő, melyeknek nincs meg azon igaz alapjok, melyet minden tréfában megkívánok s mely nélkül a tréfa csakugyan — alaptalan. Gyakran oly tulajdonságokkal ruháznak föl valakit, melyek nem hogy nincsenek meg az illetőben, de csak nem is illenek reá, mintha például Kordéliát rosz gyermeknek mondanák, a mit ügyetlen ráfogásnak nevezhetni — ellentétben az ügyes ráfogással, mely aesthetikailag teljesen jogosult. Vagy oly dologért nevetnek valakit, a miért inkább tiszteletet érdemel, például, hogy komolyan míveli a tudományt. Vagy oly történetekre alapítják egész elmefuttatásukat, a melyek meg sem történtek, vagy egészen máskép történtek, épen ellenkező értelemben azzal, a mit belölök ki akarnak csavarni. Vagy oly nyelven beszéltetnek valakit, teszem valami német embert oly magyarsággal, mely csak született magyarnak lehet sajátja. Vagy pesti torzképek gyanánt mutatnak be olyanokat, melyeknek eredetiéi Bécsben mozognak, s a többi, s a többi. S aztán még panaszkodnak, hogy a gúnynak nincs meg óhajtott hatása. Nincs ám: mert a gúny csak akkor hat, ha igaza van; igaza pedig csak úgy lehet, ha igazságon alapúi. De mi szüli hát ezt a gyakori alaptalanságot tréfáinkban ? Néha, s tán legtöbbször, egy kis homéri dorniitálás, a minek mindenesetre jó volna ritkábban előfordulni. Néha —• bizony nem tagadhatni — egy kis együgyűség, mely át nem látja, hogy semmiből csak semmi lesz, a valótlanság utóvégre kisül s mondója torkára forr. Néha meg azért is vétenek iróink az igazság ellen, mert a roszakarat ördögi susogásaira hallgatnak s egy kis személyes boszú vakítja el őket. Néha meg kifogynak a magokéból s a szomszédba szaladnak egy-egy élczért vagy képért, a mely, idegen viszonyokból keletkezvén, megmagyarositva sem illik a mi viszonyaink közé. Egyébiránt akárhonnan ered az igazság hiánya a tréfában, az mindenesetre oly hiány, mely a tréfát minden értékétől megfosztja. Pedig az a kettős igazság, melyről, mint a tréfa kellékéről, eddig szólottunk, még nem az összes igazság. Az csak a tréfa tárgybeli alapját, nem magát előadását illeti; mintegy külső igazság azon belső igazsághoz képest, mely a tárgyalásban, kidolgozásban szerkezetben rejlik, és — a művészi alkotás fokain — szintén a tréa kellékéül tekintendő. Ez a belső igazság főképen lélektani és aesthetkai igazság, s az igénytelen kis tréfában sem egyéb, mint a palota tömér^k arányaiban vagy a színmű sodró mélységeiben. Az aesthetikai igazság színe alatt kifogást is lehetn ) tenni azon alapi igazság ellen, melyet a tréfában sürgetünk. Tréfa- zerzöink azt mondhatnák, hogy valamint a tájfestész merőben képzelt szempontból is foghat föl valamely vidéket, azért még nem sérti a természeti hűséget, s valamint a költő, történeti anyagot dolgozván föl, a megtörtént eseményekhez nem történteket vegyíthet s általában az átvett adatokat a maga czéljaihoz képest átalakíthatja, a nélkül, hogy azért a história meghamisításával vádolható volna: szintúgy lehet a tréfának is akár egészen, akár részben költött, azaz nem igaz alapja. Fogadjuk el e hasonlatot, bár mindenkép nem talál. A költőt tréfa, mihelyt nem vonatkozik valóságos személyekre vagy tényekre 3*