Polgári jog, 1938 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 1. szám - Az autonomia de la volonté elve a váltójogban

27 tosságából következik, tehát csupán ott léptet életbe újabb jogszabályokat, ahol gazdaságilag feltétlenül szükséges. E feltétlen szükségesség pedig a genfi egyezmények törvénybeiktatásával kapcsolatban kérdéses- Ennek eldöntése azonban nem feladatunk. E helyen csupán a második genfi egyezmény azzal az alaptételével kívánok foglalkozni, hogy az egyezmény is felfüggesztette a váltójogi autonómia de la volonté elv érvényesülését. Az autonómia de la volonté elve a nemzetközi magánjogban lényegileg azt jelenti, hogy a felek szabad rendelkezési joggal birnak bizonyos korlátok közt abban a kérdésben, hogy életviszonyaikat mily jogszabályok szerint kívánják rendezni. Az uralkodó felfogás a feleknek ezt a rendelkező jogát olykép fogalmazza, hogy a felek korlátoltan saját maguk választhatják meg azt a. jogrendszert, amelynek jogügyletük elbírálását alá kívánják vetni. Ezzel szemben egyeseknek — így a magyar irodalomban Szászy Istvánnak az az álláspontja, hogy a felek korántsem vetették ügyletük elbírálását külföldi jogrendszer uralma alá, hanem a külföldi jog irányadó kijelölése nem más, mint brevitatis oausa utalás a külföldi jog belső anyagi jogszabályainak tartalmára. Szászy e tételből, mint szükségszerű következményt vonja le, hogy ez ia brevitatis causa utalás csupán a ikíválasztott külföldi jog belső díszpozitív jellegű anyagi jogszabályaira vonatkozik. Ez a tétel — amely nem is szükségszerű következmény — a gyakorlati alkalmazhatóság szempontjából igen aggályos, különösen oly jogterületeken, ahol a jogszabályok nagyobb része kogens jellegű, mert egyrészt azt a valószínűtlenségét tartalmazza, hogy a felek pontosan ismerik a külföldi jognak díszpozitív jellegű szabályait és kizárólag csupán az azokban írt joghatásokat kívánták irányadóul elfogadni, másrészt pedig, mert az egyes jogterületeken a kógens és a díszpozitív szabályok egymással szorosan összefüggve oly jogterületí egységet alkotnak, hogy nehezen választhatók szét. De nemcsak a felek autonómiája jogi természetének mibenlétében.' van vita, hanem főként abban, vajon nem kell-e elvetnünk teljesen az autonómia de la volonté elvét? Vájjon bármely jogrendszerre utalhanak-e a felek? vájjon megilleti-e a feleket az autonómia joga a kógens szabályok területén is? De vitás az is, vájjon szükséges és helyes-e az autonóm jog elismerése mellett jogterületi összefüggési okokat (ú. n. „kapcsoló elveket") megállapítani arra az esetre, ha a íelek nem éltek az autonóm jogukkal, avagy bízzuk e kérdést teljesen a perbíróra? Vitás az is, vájjon mily jogterületeken illeti meg a feleket az autonómia. Megilleti-e őket a dologi, a személyi, az öröklési jogban is? Avagy csupán a kötelmi jogban és a kötelmi jogban is csupán a joghatásokat illetően? Az uralkodó felfogás szerint a kötelmi jogban, — és minket jelenleg közelebbről csak ez érdekel, — a joghatások tekintetében a felek autonóm joggal rendelkeznek. Ennek elismerése azon az alapelven nyugszik, hogy a féléknek szabadságot kell biztosítani jogviszonyaik rendezésében mindoly viszonylatban, amelyekben magasabb állami, társadalmi, erkölcsi vagy közgazdasági érdek