Polgári jog, 1938 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 6. szám - Védett kisbirtok teherrendezésének gyors lebonyolítására irányuló tervezet

307 kérvényének a tartalma szerint a felperes legelső sorban épen a műlábbal leendő ellátása végett fordult az alpereshez és kezdte meg ezzel azokat a tárgyalásokat, amelyek az egyesség megkötésére vezettek. A felperes megszorult helyzetét az alperesnek már az említett kérvényből is ismernie kellett, de az egyébként is könnyen felismerhető volt. A felperes szorult helyzetének kihasználását és az aránytalan nyereséget a kir. Kúria fennforgónak látta azért, mert semmi adat nem állott fenn arranézve, hogy az alperes tárgyi felelősségét kizáró valamilyen ok fennforog és így az alperes — még netáni kármegosztás esetében is — az egyességben kikötött szolgáltatásokat tetemesen meghaladó kártérítéssel tartozott volna a felperesnek. Állandó gyakorlatnak tekinthető az, hogy az a végrendeleti tanú, akivel a végrendelkezőt közvetlen a végrendelkezést megelőzőleg ismertetik össze, nem tekinthető olyannak, aki a végrendelkező személyazonosságának bizonyítására képes. Evvel a gyakorlattal egybevág a P. L 728/1938. sz. ítélet, amely szerint a tanúnak a végrendelkezés idejét megelőzően szerzett saját személyes észleletei alapján kell képességgel birnia annak bizonyítására, hogy az örökhagyó személyében csalás vagy tévedés nem történt. Az ily módon megszerzett képesség hiányát nem pótolhatja sem a végrendelkező személyére vonatkozóan a végrendelkezés alkalmával magától a végrendelettevőtől vagy másoktól kapott közlés, sem pedig olyan körülményeknek az észlelése, amelyekből több vagy kevesebb valószínűséggel, de nem teljes bizonyossággal lehet következtetni arra, hogy a tanúk előtt végrendelkező, de általuk a végrendelei tétele előtt nem ismert személy azonos azzal, akit az okirat a végrendelet alkotójaként feltüntet. Nem azon van a hangsúly, tényleg történt-e csalás vagy tévedés az örökhagyó személyében, hanem azon, hogy a megtévesztésnek még a lehetősége is ki legyen zárva. Látszólag, de inkább csak látszólag tér el ettől az ítélettől a P. I. 1324/ 1938. sz. ítélet, amely kimondija, hogy végrendeleti tanúk akkor is rendelkeznek a törvény 3. §-ában megkívánt tanuzási képességgel, ha a végrendelkezőt korábban személyesen nem ismerték is, de személyazonosságáról a végrendelkezés előtt valamely megbízható módon meggyőződést szereztek. Az adott esetben a kir. Kúria ehhez elégségesnek tartotta, hogy a tanúk megtekintették a végrendelkező kórházi fejlapját, az ápolónő is igazolta a személyazonosságolt és hallották, midőn a klinikai tanársegéd a végrendelkezőt nevén szólította; az pedig, hogy az ápolónő és tanársegéd nem tévedtek a személyazonosságban, megállapítható volt abból a körülményből, hogy a végrendelkező évekig állott a klinikán kezelés alatt és személyében már csak azért is ismere3*