Polgári jog, 1937 (13. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 2. szám - Az életbiztosítási szerződés megszünése

117 fizetendő biztosítás' díjalkat bírói úton érvényesíteni nem lehet, kivéve az első biztosítási időszakra járó díjat, valamint azokat a további díjakat, amelyeknek fizetésére a szerződő fél a mindenkori esedékességekre külön-külön írásban kötelezte magát, egyben pedig csak ez utóbbi díjakra rendeli alkalmazni a 4. §-t és az 5. §. első bekezdését, amelyek a biztosítási díj bírói érvényesítésének előfeltételeit, illetve a biztosító felhívási kötelezettségét szabályozzák. A 10. §. viszont kimondja, hogy a szerződő fél az életbiztosítást bármikor felmondhatja és a szerződést felmondottnak kell tekinteni akkor is, ha a szerződő az első biztosítási időszakot követő valamely időszak díját a biztosítótól kitűzött utólagos teljesítési határidő elteltéig — és itt utalás történik az 5. §. első bekezdésére — meg nem fizeti. A törvény tehát tulaj donképen úgy rendelkezik, hogy a megszűnés előfeltétele a felszólítás, bíróságaink többsége azonban Kúriánk vezetésével kimondta azt, hogy a biztosító társaságokra nem hárítható a felszólítás terhe akkor, ha a felszólító levélben engedélyezett határidő eredménytelen letelte esetén nem áll módjukban díjkövetelésüket érvényesíteni, ami a Kúriára vonatkoztatva azt jelenti, hogy felszólítást csak az első évi, valamint a folytatólagos külön kötelezett díjakra, illetőleg díjrészletekre kell küldeni. Ez a felfogás ilyen formában nem felel meg teljesen a törvény betűjének, de intencióinak sem, mert a törvény szándéka épen az volt, hogy a biztosított feledékenysége folytán, ha a díjat akár csak 1—2 nappal is elmulasztja lefizetni, a szerződés ne szűnjék meg automatikusan, a bírói gyakorlat azonban a biztosítottra e kérdésben a novella előttinél hátrányosabb helyzetet teremtett. A Kúria álláspontja teljesen érvényre juttatja a bizitosítási szerződés kétoldalú voltának elvét, amely szerint a biztosító attól fogva, hogy díjkövetelését nem érvényesítheti, kockázatot sem viselhet. Ez AZ elv kétségtelenül helyes, sőt azon épül fel a biztosítási szerződés és arra kell törekedni, hogy ez minden vonatkozásban érvényre jusson, jelen esetben azonban a Kúria gyakorlata az elv túl hajtásának tűnik, amelynek sohasem szabad annyira érvényesülnie, hogy ezáltal a biztosítási szerződés életfolyamata mintegy megmerevíttessék. A biztosítási szerződés- synallagma'tikus voltának elvét nem érte volna súlyosabb sérelem akkor sem, ha a folytatólagos évi külön nem kötelezett díjaknál ugyanolyan álláspontot foglalt volna el a Kúria, mint a kárbiztosítási díjaknál, amelyekre vonatkozólag kimondta azt, hogy amenynyiben a biztosító a biztosított felet a díjfizetésre a 60. sz. jogegységi döntvény értelmében az esedékességtől, illetve az esetleges halasztás leteltétől számított 23 napon belül fel nem hívja, úgy a biztosítás a 30 napos határidő leteltével megszűnik. Ennek a gyakorlatnak az életbiztosítási szerződésekre való alkalmazása esetén a biztosító részéről ingyen viselendő kockázat ellenériéke megtérülhet azzal, hogy a biztosítónak jogában van a novella 9. §-a értelmében arra az esetre, ha a szerződő előzetes 30 napi felmondás nélkül szünteti meg a szerződést, bírságot kikötni, amely az első évi díj K részéig terjedhet. Ebben a bírságban a biztosító kellően megtalálhatja kárpótlását az in-