Polgári jog, 1936 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - Észrevételek a perrendtartási novella tervezetéhez

537 308., 340., 350., 368. §-ai.) Mivel a bíróság a hivatalból elrendelt bizonyítás anyagáról is rendszerint a felek előadásából értesül és a hivatalból kiderítendő tényállításokat is a felek adják elő, a bíróság pedig a tényállás kiderítésére ügyelni köteles, — ha a fél által felhozott tényállítás vagy bizonyíték jelentős,, úgy az hivatalból is figyelembe veendő, illetve foganatosítandó, ha pedig a bíróság az ügy eldöntése szempontjából szükségesnek nem találja, úgyis mellőzi azt, a tervezet említett rendelkezésében foglalt megszorításnak korlátozó hatása tulajdonképen nincs és lerontja a tervezet 93. §-ának tilalmát is, mert annyit jelent, hogy ha a felek új tényállításai és bizonyítékai az ügyre jelentősek, úgy köteles a fellebbezési bíróság azt figyelembe venni. Ezért legcélszerűbb lenne a tervezet 93. §-ának tilalmát teljesen elhagyni. Ha pedig a tervezet 108. §-ának 4. bekezdése a gyakorlatban azt akarja jelenteni, hogy a fellebbezési bíróság a fontos üj tényállításokat és bizonyítási kérelmeket, ha azok szükségszerűek is az ügy alapos elbírálására, ha tetszik neki, figyelembe veszi, ha nem tetszik, úgy mellőzi, a tilalomra való hivatkozással, akkor ez a szabad mérlegelés körét túllépi és önkénykedésre alkalmat adó diszkrecionális hatalom lenne. Amennyiben e rendelkezések az új adatok tilalma tekintetében fenntartatnának, úgy a vonatkozó értékhatárnak lényeges, 200 P fellebbezési értékre való leszállítását kérjük. A mai gazdasági viszonyok mellett 1000 pengő körüli per a polgárok nagyrészére vonatkozólag olyan alapvető jelentőségű, hogy ily esetben egyfokú jogorvoslat mellett még az új adatok felhozásának a kizárása a bíróság anyagi igazság kiderítő tevékenységében való bizalmat rendítené meg. Nagyjelentőségű elvi fontosságánál és az ügyvédi hivatás gyakorlására vonatkozó nagy hatásánál fogva a Pp. 222. §-át módosító, a T. 53. §-a. Nem akarunk hosszabb elméleti fejtegetésekbe bocsájtkozni a felek igazmondási kötelességének sokat vitatott kérdésében. Gyakorlatilag azonban minden mélyebb elméleti megalapozás nélkül is megállapíthatjuk, hogy egyrészt nehéz a felet arra szorítani, hogy önmaga ellen nyilatkozatot tegyen, bizonyítékot szolgáltasson, de még a legjobbhiszemű fél is elfogult lévén saját ügyében, akaratlanul tudat alatt emlékezete úgy működik, hogy a javára szolgáló tényekre részletesebben emlékszik, sőt azokat kiszínezi, olyan kijelentéseket is megtörténtnek vesz, amelyek csak gondolatában merültek fel, de kifejezetlenek maradtak. A kifejezések reprodukálásánál is a használt szavak értelmezését a javára tolja el és ezek olyan, az akarattól független lelki működések, melyeket kizárni bírságolással sem lehet. Tapasztaljuk a tanuknál, kik nem saját ügyükben tanúskodnak, mennyire eltérőleg reprodukálja emlékezetük a tényeket, látjuk, hogy a bíróságok közül az egyik a tényállítást a tanuk vallomása alapján esetleg nyilván valótlannak tartja, míg a felsőfokú bíróság ugyanazt a tényállást más tanuk vallomása alapján valónak fogadja el. Ilyen körülmények mellett bölcs óvatossággal járt el a Pp. 222. §-a, mikor csak abban az esetben engedi meg a tényállítások és bizonyítékok mellőzését, ha a bíró arról győződik meg, hogy a fél szándéko-