Polgári jog, 1934 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 9. szám - A ranghellyel rendelkezés sorsa Magyarországon

512 fenti szabálya ellen, de tekintetbe kellene venniök azt is, hogy a kauzalitás törvényeit ők sem tudják megváltoztatni és azoknak ők is alá vannak vetve. A ranghellyel rendelkezés sorsa Magyarországon. (Dr. Nizsalovszky Endre egyetemi tanár megjegyzései.) Ha főként a magánjog kodifikálatlansága következtében a jogpozitivizmus nálunk nem is vált olyan döntő súllyal uralkodó felfogássá, mint ahogyan azt Klang professzor úr rendkívüli értékű előadása leszögezi, sajnos nem büszkélkedhetünk azzal, hogy a helyzet nálunk az ő fejtegetéseiben rajzolt állapotnál sokkal jobb lenne és igen valószínű, hogy az előadásának minden jogászhallgatója illetőleg olvasója különösebb nehézség nélkül megtalálja az ő példáival párhuzamosan haladó példákat a magyar jog rendszerében is. Figyelemmel mégis arra, hogy a ranghellyel rendelkezésnek az 1927: XXXV. t.-c. (Jt.) 18—22. §-aiban foglalt szabályozása lényegileg az osztrák III. résznovella rendelkezéseinek a mintájára történt, nem lesz érdektelen ennek az intézménynek a sorsát a magyar jogterületen szembeállítani az előadásban vázolt helyzettel. Szabadjon evégből a jog papironmaradásának egy, az előadásban ki nem emelt esetéből kiindulnom. Lehetséges nevezetesen, hogy a jogszabályalkotó már maga eleve számot vet azzal, hogy bizonyos intézménye a gyakorlati életbe nem fog átmenni, sőt egyenesen a felek tetszésére bizza, hogy az intézményt igénybevegyék, vagy az igénybevételétől tartózkodjanak. Ilyenkor a jogszabályalkotó mintegy a nagyközönség ítéletének veti alá azt, hogy az általa szabályozott jogi eszközök valóban kielégítésre váró érdekeket szolgálnak-e, vagy pedig szükségtelenek. A jogalkotó mindenesetre abban a meggyőződésben él, hogy gyakorlati szükségletet elégít ki az intézmény megteremtésével, annak az életbe átmenése ilyen helyzet mellett mégsem függhet tőle. Ezzel a jelenséggel találkozhatunk pl, akkor, amikor a jogszabályalkotás a dologi jogok numerus claususának keretén belül, új dologi jogi tipust, vagy a kereskedelmi társaságok körében új társasági tipust létesít. A magyar jogszabályalkotó ilyen eljárásának példája az oszthatatlan családi birtoknak az 1920: XXXVI. t.-c. 74—75. §-aiban, a telekadósságnak az 1927: XXXV. t.-c. 81—86. §-aiban történt szabályozása, továbbá a korlátolt felelősségű társaságnak az 1930: V. t.-c.-kel megvalósítása. A felhozott három példa közül kettőben valóban az is következett be, hogy a gyakorlati élet a jogszabállyal biztosított lehetőségekkel nem élt. Az oszthatatlan családi birtok úgy látszik nem találkozott a nép szélesebb rétegének felfogásával, a