Polgári jog, 1934 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1934 / 4. szám - Szászy Béla
176 lyes nyomon járt. És milyen büszke volt a saját — végeredményében valóban jeles — alkotására. Az ilyen esetek nagy részében nem az átlag ember, hanem a Szászy Béla eszmevilágától csak kissé eltérő más felülvizsgáló sem találta volna meg a hidat az előadó és a tökéletes megoldás közt, hanem látszólag üj alapokra helyezkedve, újonnan dolgozta, vagy dolgoztatta volna ki a kérdést, ezzel az előadó szellemi világát egy lehangoló emlékkel gazdagítva. Szászy Béla legkisebb emberének munkájában is mindig a jót kereste és semmit sem akart a legnagyobb cél szempontjából veszni engedni s ezzel az előadót sokszor, nagyon sokszor az eredményes munka legkomolyabb előfeltételével, az önbizalommal, ajándékozta meg. Sajnos nem őrzi az irattár azoknak a még nagyobb számú eseteknek a nyomát, amikor a nagy elv ily irányú gyakorlati megvalósítása szóbeli tárgyalásokon nyilatkozott meg. Megszámlálhatatlan azoknak az eseteknek a száma, amikor Szászy Béla kontemplatív elméje egy jogszabály tervezet valamelyik szavára bizonytalanul tett, alárendelt jelentőségűnek látszó megjegyzés gondolatmenetén elindulva az egész tervezet sorsát megfordító eredményre jutott. Hogy a kezdő előadó lelkületére micsoda hatással volt, amikor azt látta, hogy a maga felett elérhetetlen magasságban látszó főnöke őt egyenrangú tárgyaló félnek ismeri el, nem nehéz elképzelni. És az is egészen természetes, hogy az ilyen élmények minden jó érzésű embert szükségképen arra ösztönöztek, hogy az egyenrangú tárgyalóféli minőségre — legalább a maga körülhatárolt feladat körében — méltónak is bizonyuljon. A másik vonatkozás, amelyben az említett - nagy elvet Szászy Béla a gyakorlatban megvalósította, hogy soha elvi kérdést hatalmi szóval el nem intézett. Senkitől sem kívánta, hogy valamit — lett légyen az elvi állásfoglalás vagy épen jogszabálytervezet — pusztán azért ismerjen el helyesnek, mert az tőle származik. Amikor valami nagyobb jelentőségű tervezetet Ő, mindnyájunk Mestere, maga dolgozott ki, igen gyakran kiadta azt véleménynyilvánítás, tehát megbírálás végett az előadóknak. És soha nem látszott rajta, mintha a vita hevében néha indokolatlanul élesen megnyilatkozó ellenvélemény a legcsekélyebb mértékben is bántotta, vagy kellemetlenül érintette volna. Nem érezte fontosabbnak a veszélyben amúgysem forgó tekintélyének a fiatalokkal szembeni megóvását, mint a jogszabály tökéletességét és nem indult ki sohasem abból, hogy az ő alkotásán már mások nem javíthatnak, hanem a legkisebbtől származó ellenvéleményt is szívesen vette, mert mindenkitől remélhetőnek találta az ügy előbbrevitelét.