Polgári jog, 1928 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 9-10. szám

193 vis major határát elérte volna. A felelősségnek e hibrid — | mindenáron való kiegyenlítés eredendő fogyatékosságában szenvedő — konstrukciója a B. E.-ben olyan homályos szövegezésre vezetett, amelynek határozatlanságából minden irány a maga álláspontját olvasta ki. így történt, hogv a kommentátorok egy része a B. E. 39. cikkében a vis majorig teftedö felelősség szabályát, mások a rendes magánjogi felelősséget, mig megint mások a közönséges felelősség — a rendes kereskedő gondossága — és a receptum szigorú felelőssége közötti arany középutat látták. A X. .E. terhes örökségként vette át a 39. cikk joganyagát és e cikk körül kifejlődött vita divergáló eredményeit. A gondolatok tisztázása és az ellentétek lehető kiküszöbölése után azonban a szabályozás vezető eszméi az uj szövegezésben már élesebben domborodnak ki. Az első következetesen érvényesülő alapgondolat az, hogy a X. E. szigorúan különböztél a dologi károk és a késedelemből eredő károkért való felelősség között. A másik gondolat az, hogy az utóbbi a rendes fuvarozásból eredő gondosságot meghaladja, de a \i- majorig terjedő felelősséget nem foglalja magában. A vasul felelőssége megszűnik annak bizonyításával, hogy a késedelmet olyan körülmények okozták, amelyekéi a vasul ki nem kerülhetett és amelyeknek elhárítása nem tőle függött. A két mentesítő oknak együttesen kell fennforognia: ha csak az egyik hiányzik, a felelősség meg nem tagadiható. Jelentős ujitása a N. E.-nek a kártérítés mértékének szabályozása. A B. E. ul. cikke szerint a kártérilés mérve az elveszett vagy megsérüli áru rendes kereskedelmi értéke, ilyen nem létében, annak közönséges értéke, még pedig a feladás helyén és a fuvarozásra való átvétel idejében levő értékelés szerint. A X. E. 20. cikke eltér az objektív kártéritési elvtől és a kártérítés mértékél maximális szabványtételekben állapítja meg. Kétségtelen, hogy i kártérítés mérvének ilyen korlátozása a vasút amugyis határok közé szorított kártéritö felelősségének ujabb csökkentése és a vasúti jognak az objektív fejlődés útjáról való olyan letérése, amely a fuvarozó közönség érdekeinek érzékeny sérelmévé] jár. Az Egyezmény szerkesztői az ujitás indokolását és védelmét abban találták, hogy a s-rya\ korlatban ez a kártérítés sem marad el a régi szabályozás mögött, másrészi, hogy a X. E. rendszerének nóvumai — különösen a drágaságoknak feltétlenül fuvarozható áruvá nyilvánítása — a kártérítés szabályozásának ilyetén megoldását a vasutak számára parancsoló szükséggé tették. Reámutatnak arra, hogy a jogosult, a B. E. uralma idején sem kapta meg valóságos' kára ellenértékét, meri a kártérítés mindig valamely átlagos értéket vett alapul, és az esetet többségében nem hozta a jogosultat abba a helyzetbe, amelyben akkor lett volna, ha kára nem merül fel. A B. E. a kártérítést egy elvi konstrukció korlátaival szegi el és a X. E. az eredményt illetően ettől csak annyiban tér el. hogy a korlátozást fix sfcabványtételek felállításával viszi keresztül. Végül méltánytalannak mondották a vasútra korlátlan felelősséget hárítani akkor,