Polgári jog, 1926 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 4-5. szám - Az ügyvédi költség védelméről. (A Ppé. 18. §. kiépítése.)

150 ugyanabból a perből kifolyólag saját felétől járó költségkövetelését levonni és megtartani. A most emiitett anomália tűrhetetlen volt és valóban a jióerkölcsökbe ütközött. Ez indította a törvényhozót arra, hogy — habár incidentaliter — a Pp. elvi zártságán az ügyvédek javára változtasson. Mig ugyanis a Pp.-nek csak a 121. §-a intézkedett kivételes rendelkezésképen ugy, hogy a szegény fél kirendelt ügyvédje a perköltségben marasztalt ellenféltől közvetlenül (vagyis saját személyében) behajthatja megállapított költségét és diját, amiből következik, hogy minden más esetben (tehát szabály szerint) ez a jog a perben eljárt s az ügyfél által szabadon választott ügyvédet nem illeti meg: addig a Pp.-éröl szóló törvénynek 18. §-ába, amely rövid uton intézkedést konstruált az ügyvédnek a saját féllel szemben járó költségei megállapítására, a képviselőház igazságügyi bizottságának javaslatára oly rendelkezés került bele, amely kimondja, hogy a megítélt perköltséget a marasztalt fél, ha az ellenfelet a marasztaláskor ügyvéd képviseli, ennek az ügyvédnek kezeihez köteles fizetni. Harmadik személyek igényeivel szemben ily költségre ennek az ügyvédnek elsőbbségi joga van. A törvény ezen rendelkezése — ennek indokolása szerint — a rosszhiszeműen eljáró ügyféllel szemben kivánta az ügyvédet védeni, nehogy a fél behajtsa a neki szánt költséget s az ügyvédijót pedig ne díjazza. Habár kerülő uton és kiskapun, de mégis nagyjelentőségű jogelv került ezzel a jogvilágunkba. Megszűnt annak a tételnek az uralma, amely az ügyvédet költsége tekintetében egyedül a közte és megbízója közti viszonyra utalta és elzárta tőle a lehetőséget, hogy megitélt perköltségét a pervesztes féltől a saját jogán s ha kell, ügyfele gesztiójával szembenállva, követelhesse be az ellenféltől. A megítélt perköltség, nem res aliena többé, hanem az ügyvéd jogszerű saját követelése s így a Pp.' fennt idézett 121. §-át a Pp. 18. §-ára támaszkodó gyakorlat nemcsak a szegényjogos, hanem minden egyéb perköltségre is kiterjesztette s a gyakorlat ma általában nem teszi vitássá a pernyertes ügyvédnők azt a jogát, hogy a részére megítélt perköltséget saját nevében behajtsa, illetve végrehajtással szorgalmazza. A gyakorlat meglehetősen egységes, de nem minden zökkenés nélküli. Elvégre a Pp. és a Ppé. 18. §-a közti elvi ellen (i'>t expressis verbis nincs mai napig sem elsimítva és még kevésbbé találjuk törvényi elismerését annak, amit a gyakorlat az utóbbi törvényhelyre alapítva felépített. Hogy milyen kontroverziák lehetségesek ma is, annak illusztrálására ehelyütt két példát kívánunk felhozni: 1. A bpesti kír. törvényszék 10. P. 42.764/1918. sz. ítéletében alpereseket arra kötelezte, hogy felperesnek 64.000 korona tökét és bizonyos kamatokat fizessenek meg. Minthogy azonban alperesek lényegileg pernyertesek voltak, arra kötelezte a tszék a felperest, hogy alperesek részére 8539, illetve 6546 kor. részperköltséget fizessen meg. Feljogosította azonban a 'felperest, hogy az általa alperesnek (fizetendő perköltségek összegét a fentebb megítélt tőkekövetelésébe beleszámíthassa.