Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Deák Ferencről

)( Deák Ferencről Január 28-án volt hatvan éve, hogy örök álomra hunyta le fáradt szemeit az a férfiú, akit nemcsak valamennyi kortársa, hanem — Szekfű Gyula szerint1 — az utána következő három nemzedék is egyaránt a haza bölcsének nevezett. S néhány nappal utóbb a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában felállított ravatalához elzarándokolt ezeréves történelmünk talán legnépszerűbb1 királya szszonya: Wittelsbachi Erzsébet, — akit Árpádházi szent Erzsébetünk mellett Magyarország védangyalának is hívtak, — letérdelt, imádkozott és koszorút helyezett el arra. Ezt az immár történelmi jelenetet, amelyet Zichy Mihály képe és utóbb Holló Barnabás reliefje örökített meg, előzményeivel és) következményeivel együtt kell méltatni s ezáltal jutunk el legkönnyebben Deák Ferenc emberi és főleg államférfiúi nagyságának a jellemzéséhez; e réven lehet a haza bölcsének óriásméretű erkölcsi és szellemi hagyatékából kiemelni azt, ami nem múló, hanem maradandó, egy nemzet történetében öi^ökbecsű érték. * * * Deák Ferenc századának elején született s róla valóban elmondhatjuk, hogy a tizenkilencedik századnak gyermeke és férfia. Ezt a századot s főleg annak második felét most utólag, az individuális liberális világnézet érvényesülése folytán erős és gyakran egyoldalú megvilágításba és elbírálásba helyezik2. Lehet, hogy nem minden alap nélkül; de az viszont bizonyos, hogy ez a korszak a magyar tehetségóriásoknak azt a bőse'gét ontotta, amely azelőtt sem fordult elő, de napjainkban, midőn az individuálissal szemben ia kollektív világberendezés kezd mindjobban terjedni, el sem képzelhető. A XIX. század adta például a zene számára Liszt Ferencet, a festészet számára Munkácsy Mihályt, a szobrászat részére Fadrusz Jánost, az irodalom és költészet számára Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort és Arany Jánost, ia tudomány részére a két Bolyait, Jánost és Farkast, Jedlik Ányost és Semmelweis Ignácot, az államíbölcselet részére Eötvös József bárót és Madách Imrét, a politikai közélet számára Széchenyi István grófot, Kossuth Lajost és Deák Ferencet. Mai szemmel nézve a dólgokat, meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Deák Ferenc egyéniségének érvényesülését egy kollektív korszak sem tudta volna teljesen megakadályozni, de semmiképpen sem járult volna előmozdítóul és kifejlesztőül ahhoz úgy, mint ahogy azt a megelőző, az individuális korszak tette. A haza bölcsének családja évszázados magyar köznemesi família volt. Deák Ferencben minden bizonnyal atavisztikus tradícióképpen megnyilatkozott az alkotmányt védő magyar köznemesnek az a rokonszenves tipusa, amely az ősi alkotmányt egyfelől az abszolutizmusra szívesen hajló erős uralkodókkal, másfelől a gyenge királyok árnyékában oly könnyen támadó oligarchákkal szemben egyaránt megvédte. Pátriája: Zala vármegye, amelyet Pest és Bihar vármegyékkel együtt, nagy kiterjedésüknél fogva, egész kis országnak is neveztek, a Dunántúlra esett, amely már Nagymagyiairországnak is egyik legbecsesebb, csonka országunknak pedig kétségtelenül legértékesebb, — ha ugyan el is hanyagolt — részéül számít. Söjtörön született, Zalatárnokon és Kehidán nevelkedett, Keszthelyen, Pápán, Nagykanizsán és Győrött tanult — és Pestet leszámítva, ahol ügyvédi vizsgáját tette le, — iá Dunántúlt egész ifjúságában jóformán a legrövidebb időre sem hagyta el. Midőn közpályára lépett, vájjon hova mehetett volna inkább, mint éppen szülőhazájába, a varmegyeházára? A rendi alkotmány idejében, sőt még utóbb, a népképviseleti alkotmány korában is, a földbirtokos magyar köznemes közpályáját a vármegyeházán kezdette meg. Ha tehetségei kisebb térre szorítkoztak, úgy egész nyilvános szereplése többé-kevésbbé a közgyűlés termében zajlott le; ha pedig tehetségei túlnőttek a vármegye határain, ugy élete a közgyűlés, a kerületi gyűlés és az országgyűlés között oszlott meg. Alig tíz esztendős megyebeli szereplés után ez utóbbi várt a fiatal Deák Ferencre is. Tagadhatatlanul nagy érdeklődés fogadia! az ifjú követet a pozsonyi diétán. Apróbb részletkérdéseken kívül, érdeklődését a harmincas években két problémakomplexum kötötte le. Az egyik az úrbériség, a másik a szólásszabadság kérdése volt. Beszédeit erős fölkészültség jellemezte, amely viszont mély és széleskörű tanulságából fakadt. A kör, amely reá felfigyelt, egyre szélesebb íveket írt le, úgy, hogy nemcsak meghallgatták a világnézetileg szilárdan megalapozott, tőről metszett magyar nyelven kifejezett, a, megérthetőség szempontjából pedig kristálytiszta mondanivalóit, hanem követték is, úgy, hogy a negyvenes évek küszöbén már jóformán az egész magyar ellenzéknek a vezére lett. A mult század húszas éveiben tünt fel Széchenyi, a harmincas években Deák és a negyvenes esztendőkben Kossuth egyéniségének egyaránt bámulatot keltő meteorja. A negyvenes évek során így, mintha beigazolódott volnia: a tézis, a szintézis és az antitézis hegeli háromságtétele, amely a magyar politikai közéletben azóta is, hogy csak éppen Tisza István, ifjabb Andrássy Gyula és Apponyi Albert együttes példáját idézzem, többször megismétlődött. Ebből a tényből nyilvánvaló, hogy a három vezér egyiazon cél elérésére három különböző úton indult el és érkezett meg, igazolván mintegy azt, hogy nálunk az egy személyre alapított parancsuralom (diktatúra) elképzelhetetlen, amint nehezen megvalósítható la két- és nem a három-vezéren alapuló igazi parlamentarizmus is. Széchenyi és Deák, kik a harmincas évek folyamán még oly közel álltak egymáshoz, már a negyvenes évek elején távolodnak egymástól. De míg Széchenyi Kossuth-tal szemben engesztelhetetlen harcát vívjia; addig Deákkal szemben nem adja fel a reményt arra, hogy ismét megnyeri. A középpárt, amelyet Széchenyi a helyzet megmentése érdekében Deák Ferencnek szánt, meg sem alakult s ha alakul, ki tudja képes lett-e volna arra, hogy a talán kijelölt sorsunk irányától s így a bukástól is még az utolsó pillanatban eltérítsen? Széchenyi mindenesetre bizott abban, hogy az alakítandó középpárton és tazon keresztül Deák Ferenc egyénisége révén megállíthatja Kossuthot útjában; Deák viszont tisztában volt azzal, hogy Kossuth a negyvenes évek felé már teljesen uralja a magyar közvéleményt s 23