Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Deák Ferencről

így az ellene irányuló éllel alakítandó párt itt laz országon belül sikerre nem számíthat3. Még nem teljesen felderített kérdés az, vájjon e tekintetben Széchenyi vagy Deák látott-e tisztán, de az már tényként elfogadható, hogy Deák a híres negyvenharmadiki országgyűlésen — a véres választás miatt — meg nem jelent s mandátumáról lemondott, utóbb betegeskedni kezdett s egész 1848-ig elvonult a magyar közélettől. Zala megyei, jóformán teljes elvonultságából hívta vissza a magyar közélet 1848 márciusában s tüstént az igazságügyminiszteri tárcával ruházták fel úgy, hogy Széchenyivel és Kossuthtal együtt Deák is tagjiai lett a Batthyány Lajos gróf vezetése alatt állt első magyar felelős kormánynak4. 1848-al kapcsolatban három kérdést kell megvilágítanunk. Az első a birodalom adósságtörlesztésének, iái második az olasz hadjárattal kapcsolatos katonai segélynek az ügye; harmadik pedig az, vájjon a negyvennyolcas magyar országgyűlésen gondoltak-e azon kötelékre, amely a magyar szent korona országait az osztrák császár örökös tartományaihoz fűzte? Mert legalább a látszat arra mutat, hogy az utóbbival egyáltalán nem, vagy pedig nem eléggé törődtek. A Habsburg birodalmat 1848-ban mintegy 800 millió forint adósság terhelte. Az osztrák császár, ki egyugyanazon személyben magyar király is volt, ennek az adósságnak egy részét a magyar szent korona országaira akarta átruházni. Sem a magyar kormány, sem a magyar országgyűlés — mindkét testületnek Deák Ferenc egyaránt a tagja volt, — erről a teherátvételről hallani sem akart s ezáltal akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy az ország határain túl ellenünk az elkülönzés, vagy az elszakadás vádját kovácsolják. Deák — és ez ai körülmény igen^ jellemző nagyságára nézve — ezt a politikai hibát utóbb maga is beismerte és igyekezett módot találni arra, hogy a kiegyezés kapcsán jóvátegye5. Ugyanazon évben lezajlott olasz-osztrák háború céljaira az osztrák örökös tartományokkal fennállt közjogi kapcsolatoknál fogva fegyveres segítséget is kértek tőlünk. De akkor, miként ai pénzügyi, akként a hadügyi segítséget is megtagadták tőlük. Bár az utóbbiban Deák Ferencnek semmi része sem volt, állásfoglalásunk nagy súllyal esett latba s azt a színezetet keltette az ország határain kívül,, mintha ia pragmatica sanctióból folyó pénzügyi és hadügyi hozzájárulások megtagadása után, annak a trónörökösödésre vonatkozó rendelkezéseit is figyelmen kívül fogjuk hagyni. Pedig a magyar kormány — legalább néhány tagja — és a magyar országgyűlés nagy többsége igyekezett az osztrák császár alatt álló országok és tartományok közjogi kapcsolataival behatóan törődni. Legalább erre mutat rá az 1848. évi III. t.-c. 13. §-a, amely szerint egy magyar miniszter állandóan a felség személye körül lesz s befolyást gyakorol mindazon viszonyokra,, melyek Magyarországot az osztrák örökös tartományokkal közösen érdeklik. Jól mondja tehát Deák kitűnő életrajzírója, Ferenczi Zoltán6, hogy »a negyvennyolcas törvények közösen érdeklő viszonyokról emlékeznek meg. Már ekkor látta Deák, hogy a megváltozott viszonyok közt a pragmatica sanctio, mely eredetileg a nemzet és az uralkodóház közti kétoldalú szerződés, most a körülmények hatalmánál fogva azt követeli, hogy bizonyos ügyekben egy új egyezménnyé, szabad nemzet és szabad nemzet közti alkuvá, egyezkedésekké alakuljon át a birodalom két fele között, amelynek alapelve a pragmatica sanctióban kifejezett fejedelmi közösség és a kölcsönös védelem, alakja pedig az egyenjogú dualizmus«. Csengery Antalnak, a hű barátnak a haza bölcséről írt szép emlékbeszédében7 többek közt azt találjuk, hogy Deákról »tudjuk, mily örömmel hirdette az 1832—36-iki országgyűlés után, hogy legalább törvénye magyar immár a magyarnak«, s »milyen örömmel jelentette 1840-ben az országgyűlés eredményeiről szólván, hogy ami századok óta nem történt, szóval és írásban egyaránt honi nyelvén szól ezentúl fejedelméhez a magyar.« S valóban, 1847-ben V. Ferdinánd király, az ifjú Ferenc József, akkor még főherceg jelenlétében, magyar nyelven nyitotta meg az utolsó magyar rendi országgyűlést. Angyal Dávid8 feltárta Ferenc Józsefnek azt a levelét, amelyben leírja, hogy »V. Ferdinándnak néhány magyar szavára milyen határtalan lelkesedés tört ki, olyan jelenet volt az, mely csak Magyarországon látható. Nekem. — írja tovább — nem igen tűnt fel, mert egy hasonlót már átéltem Pesten.« De ez a lelkesedés érthető volt, mert a nemzetnek egyik leghőbb vágya teljesült, hiszen 300 év óta V. Ferdinánd volt az első magyar király, aki magyarjaival magyarul beszél. »Figyelj ük csak e szavakat, — mondja tovább a hazai történettudománynak egyik legpompásabb tollú művelője — a magyar király a magyarjaival! Nem érezzük-e a melegebb érzés áramlatát, amely egyszerre ellepte az ifjú nagyúr hűvösen előkelő lelkét? Ha mindez annak az államférfiúnak az akarata szerint történik, akinek a gyermek Czenken vendége volt s akinek Politikai Programmtöredékeit a serdülő ifjú, Nemeskéri Kiss Pál vezetése alatt olvasta, az a meleg áramlat nem szivárgott volna el s a magyar király együtt maradt volna magyarjaival. De így két évtizednek kellett elmúlnia, míg a szomorú tapasztalatok újra meggyőzték a királyt és magyarjait, hogy együtt kellene haladniok.« A negyvennyolcas év második felében történt események után, Deák és Kossuth kifakadt ellentéte folytán, Deák miniszterségének hátralévő részében a felelősséget és a miniszteri tárcával együtt járó, akkor bizony már meglehetősen látszathatalmat igyekezett magától elhárítani, mígnem a szabadságharcot követő szomorú események őt is az ország területén belül való bujdosásra késztették, majd vád alá vonták, amelynek csakhamar fölmentés lett a vége. Ezzel fejeződik be a haza bölcse közéleti pályájának első fele, amelyet rövidebb szünet után követ a második, az elsőnél sokkal fontosabb. Az abszolutizmus első esztendeit zalamegyei otthonában csöndben, visszahúzódva töltötte el. ő maga passzív maradt s tanácskérésért hozzáforduló híveinek is a teljes visszavonulást ajánlotta. Ezekben a nehéz időkben a Gondviselés őt és általa elvbarátait is igen nagy adománnyal ajándékozta meg: a türelemmel, amelyet a klasszikusokhoz hasonlóan, tényleg méltósággal párosultan viselt. 1854-ben adta el régi családi birtokát és benső híveinek unszolására Pestre költözött fel. Puszta véletlennél nem több, de mégis feljegyzésre érdemes, hogy ugyanabban az évben hagyta el Wittelsbachi Erzsébet bajor királyi hercegnő is hazáját és fiatal 24