Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 2. szám - A Deák Ferenc Társaság - Deák Ferenc sirjánál. Kegyeletes ünnepség a haza bölcse halálának 60. évfordulóján

A Deák Ferenc Társaság — Deák Ferenc sírjánál Kegyeletes ünnepség a haza bölcse halálának 60. évfordulóján Társaságunk Deák Ferenc oltártüzét ápolta azzal az ünnepséggel, amelyet a haza bölcse halálának 60. évfordulója alkalmából, január 28-án délelőtt 11 órakor rendezett a Deák-mauzóleumnál, a Kerepesi-temetőben. Az ünnepségen tagtársunk, Barankovits István számos közéleti előkelőség jelenlétében, a következő emlék beszédet mondotta: Ha az a férfiú, akinek mulandó földi valóságát hatvan évvel ezelőtt e kripta öble zárta magába, már nem lenne több, mint a holtak birodalmának legtöbb lakója: egy marék por csupán, — akkor is tiszteletre méltó és magyarhoz illő cselekedetet művelne a Deák Ferenc Társaság, amikor emlékezete előtt meggyújtja a kegyeletnek tiszta lángjait. Akkor is, a mi reá való emlékezésünk enyhítené Deák Ferenc felett a múlásnak tragédiáját, mert senki sem múlik el, akire emlékezünk és mindenki addig él, míg hatni képes. Ám Deák Ferenc felett nem a mi kegyeletünk s emlékezésünk töri meg a múló időnek végzetét, hanem saját szellemének időt és teret legyőző ereje; az ő éjtszakáját nem a mi kegyeletünk gyertyái derítik fel, hanem saját szellemének fárosza, melyben a magyar államalkotó politikai szellem fénye lobbant fel és nyilatkoztatta ki önmagát. Ő volt az égő csipkebokor, melyben fajtánk Géniusza szólt hozzánk. Deák Ferenc a magyar szellemvilágnak mindig fényforrása volt és marad. Szellemi értékessége nincs alávetve a változandóság törvényének, mert — mint minden igazi politikai zseni — ő is azáltal lett kortársai fölé magasló nagyság, »mons Dei«, hogy a változatlan és változhatatlan igazság örök jegyeit tudta felismerni a jogi és politikai élet mulandó dolgain, és gondolataiban s cselekedeteiben szintén a változatlan és változhatatlan igazság szólalt meg korának stílusában és probléma-nyelvén. A magyar szellem égboltjának csillagvizsgálói mindig is számontartották őt, mint kultúránk kimagasló értékét és leigázó szépségét, — de igazán közérthető és napi aktualitássá mégis ez a kor tette őt, ez a kor, amelyben a mult századi osztrák abszolutizmus rémeit idézik az új veszedelmek, a pártabszolutizmusnak, a diktatúrának kísértetei. Most, amikor a szabadságtörő önkény készül uralomra lépni, gyúlt fel előttünk Deák, mint eligazító kalauz, s az ezeréves utat járó magyarságnak vezérlő csillaga, hasonlóan az ég csillagaihoz, melyek szintén akkor látszanak, mikor a sötétség hatalmai uralkodnak. Deák Ferenc nagyságát azonban nem aktualitása, nem is a kortársak dicsérete méri le, hanem alkotása. Ő valóban történelmet csinált, de történelmet azért csinálhatott, mert hagyta, hogy a történelem tanítsa őt. Alkotása azért volt a szónak szoros értelmében korszakot alkotó, mert nem a saját képére s hasonlatosságára akarta idomítani nemzete életét, hanem a történelem tanulságaiban megnyilatkozó ezeréves magyar egyéniség stílusában alakította ki saját szellemi habitusát is. Az időtlen magyarság törvényét teljesítette. Bár hatalmas műveltség, erős egyéniség, ércbe öntött férfi és jövőbe látó lángelme volt, nem egyéni erőlködése tette őt vezérré, hanem szellemének tiszta látása és erős alázata, amellyel felismerte és követte fajtájának Géniuszát. Olyan tisztán és élesen felismerhető benne a történelmi magyar szellemnek lényege, oly határozottan és félreérthetetlenül a magyarság örök léttörvénye szabályozta gondolatait és cselekedeteit, hogy szinte nyelvünkre tolakodik a szó: evangélista volt Deák Ferenc, a magyar jogi és politikai Géniusz evangélistája. Politikai alkotásait lerombolhatta a gyilkos idő, gondolatai talán nem jelentik többé a korszerű nemzeti politikának aktuális menetrendjét, de eszméi és eszményei a mának csatájában is győző fegyverek, s probléma-látása és probléma-oldó igazsága, a magyar sorsot jóra igazító nemzeti politikának mindörökre kódexe marad. Kivált a magyar problématika ama három sarkalatos, s minden történeti sorsfordulón visszatérő kérdésében, amelyeknek mikénti megválasztásához van kötve a holnapnak meghódítása. Deák a maga korában mind a három kérdésre ragyogóan megfelelt. Az első kérdésre a dualizmussal felelt. A dualizmus szellemi kimunkálásával s jogi, valamint politikai megvalósításával, független és önálló nemzeti létezésünk s európai hivatásunk tragikus konfliktusát egy olyan kompromisszumban oldotta fel, ^amelyet árnyoldalai miatt ócsárolhat az utókornak könnyű bölcsessége, amely azonban közel félévszázadon át megőrizte ősi birtokállományunkat s biztosította középdunai hatalmi állásunkat. — A második kérdésre felelete a nemzetiségi törvény volt. A többnyelvű ország legállandóbb és legégetőbb sebét akarta begyógyítani az 1868-as nemzetiségi törvény, amelyet ugyan nem Deák kodifikált, amely azonban az ő tündöklő igazságának és csodálatos egyensúly-, valamint arányérzékének bélyegét viseli magán, s amely épp e deáki vonásai miatt a dunai katlanban vezéri szerepünknek erkölcsi bizonyítványa, a Balkán szomszédságában európai nemesi oklevelünk, — ma pedig palládiumunk a népek genfi asztalánál. Végül a kiegyezéssel — s ez volt felelete a harmadik kérdésre — visszavezette a nemzet életét az alkotmányosság partjai közé, s a jogfolytonosság helyreállításával az új jogot is felruházta a törvényesség szentségével. Törvényalkotásaival a nagy európai áramlatokat nacionalizálva, az ősi alkotmánynak olyan reformját teremtette meg, amelyben sértetlenül tovább élt a kultúrális, gazdasági és politikai fejlődésnek megfelelően szervezett magyar szabadságeszmény. Deák persze liberális volt, mert korának ritmusában élt, de szellemének mély és keresztény humanizmusa semmi kétséget sem hagy aziránt, hogy az ő liberalzmusa az egyén és a közcjsség ellentétét a kereszt'ny szolidaritásnak kiegyenlítő eszméjében akarta feloldani. Az ő liberalizmusa nemcsak a jogokat mér'e ki egyenlően, hanem szeges gonddal ügyelt a különböző indulás igazságtalanságainak enyhítésére is, s a jog mellé a joggal éles lehetőségét s erejét is biztosítani kívánta. Vájjon nem ugyanennek a három kérdésnek megfelelésétől függ-e ma is, hogy megnyíljék előttünk a jövő kapuja!? Nem e három kérdést teszi-e fel nekünk új nemzeti szerencsétlenségünk is, az új problémák nyelvén, de sürgetőbben és életbevágóbb éllel, mint a török vész óta bármikor? Trianon után valóságos helyzetünk értelme az, hogy újra harmóniába kell hoznunk független és önálló nemzeti létezésünket európai hivatásunkkal, vagyis a középdunai térnek rendezésében s a középdunai népek fejlődésképes egységbe szervezésében azt a szerepet kell betöltenünk, mellyel megváltjuk európai létjogunkat, s melyre minket geopolitikai helyzetünk, történelmi munkánk, s politikai intelligenciánk kijelöl. Csakis e szerepünk korszerű betöltése által teremthetünk a pánszláv és a pángermán törekvések felezővonalán oly magyar hatalmat, amelynek szárnyai befödözik ősi foglalásunk területét, s amelynek ereje s európai stílusa a mai közéjpdunai lármát az összemüködő erők s a termő munka bé32