Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - A nemzetiségi kérdés fejlődése. (A nemzetiségi kérdéstől a kisebbségi kérdésig)

ennek első megnyilvánulását az 1849-i orosz intervencióban kell látnunk, amely nemcsak dinasztikus, hanem Szentpétervár részéről reálpolitikai célokat is szolgált, mert a magyar nemzeti forradalom sikerétől a lengyel szabadságmozgalom fellángolását is lehetett várni. De reálpolitikai indakok játszottak közre — amint erre már rámutattunk — a Bachkorszak alatt a magyarországi nenzetiségi kérdés kiélezésében is, majd ennek a kiegyezésben való sikeres felszámolása után a Monarchia és az Ottománbirodalom épsége ellen törő pánszláv politikában, amely a háborút megelőző angol-francia-orosz szövetség alapján hivatalosan antant-külpolitika is lett s csak az orosz birodalom váratlan összeomlása után vált a dunavölgyi ortodox és kisszláv államok hagyatékává a központi hatalmak erejét megtörni szándékozó szövetséges nyugati nagyhatalmak jóvoltából. 1916-ban tehát — a világháborúnak a központi hatalmakra oly kedvező ez időszakában — nem Európa ébredező lelkiismerete, de a minden eszközzel győzelemért dolgozó ellenséges propaganda hivatta öszsze Lausanne-ba a nemzetkisebbségek kongresszusát abból a célból, hogy az ott elfogadott program alapján siettesse a Monarchia szétesését s így Németországot legértékesebb szövetségesének támaszától megfossza. Ezen a kongresszuson már éles különbséget tettek a nemzetiségek »egyéni« és »kollektív« jogai között s ez utóbbiak közé sorolták többek között a népek szabad önrendelkezésének jogát is, amelyet ettől kezdve bevallott hadi céllá tettek, hogy ezáltal is lazítsák a Habsburg-birodalom népei között fennálló kohézió-érzetet. A nyugati demokráciák külpolitikai értékét és őszinteségét túlbecsülő egyes pártok a Monarchián belül is támogatták e politikát. Különösen a magyar és osztrák szociáldemokrata párt nem ismerte fel kellő időben e »felszabadító« politika kétszínűségét, vagyis azt, hogy a népek önrendelkezési jogának jelszava a szövetséges hatalmak kezében sokkal inkább eszköz, mint végső cél gyanánt szerepel. Csodálatos ahisztórikus érzékről téve tanúságot a Monarchia kebelén belül dolgozó s később hatalomhoz is jutott baloldali pártok nem számoltak azzal a társadalmi törvénnyel, hogy ugyanazon jelszó alatt is a különböző fejlődési fokon álló népek törvényszerűen mást értenek, hogy a nyugati fogalmazásban csupán demokratikus követelményt jelentő nemzeti egyenjogúság a kultúrfejlődésben elmaradt Keleten és Balkánon, de különösen a háború elfogult és gyűlölködő légkörében törvényszerűen új nemzeti imperializmusok kialakulását fogja előidézni. Mivel azonban ekként úgy a győzteseknél, mint az időközben kitört forradalmak révén a legyőzötteknél is Európa háborúelőtti és valódi rendje nem fedte egymást, mivel a kontinens területi újjárendezését ennélfogva mindkét oldalon jogosnak és szükségszerűnek ismerték el, mivel Wilson izenetei alapján a szövetséges hatalmak több alkalommal kijelentették, hogy a rendezésnél az etnikai szempontokra lesznek egyedül tekintettel s ezzel a legyőzöttek belpolitikai okokból amúgyis legyengült diplomáciai ellenállását még inkább lefokozták, — érthető, hogy a békeszerződések megkötésekor a dunavölgyi államokkal elfogadtatott kisebbségi szerződések, mint »korszakalkotó« újítások lehettek a nemzetközi közvélemény előtt feltüntetve, holott nemcsak gyakorlatilag, de még elvileg sem nyújtottak az új határokon belül maradó kisebbségek számára annyi jogot és kedvezményt, mint amennyit a háború előtt az osztrák birodalomban és az 1868. évi XLIV. tc. alapján Magyarországon élveztek. A probléma tehát politikai és gyakorlati kihatásaiban nem nyert megoldást, sőt határozott viszszaesést mutatott a közelmúlthoz képest. Ami mégis nóvumot és bizonyos fokú elvi haladást jelentett e téren, az az volt, hogy az eddig kizárólagosan politikai, vagy legjobb esetben államjogi kérdés, a kisebbségi szerződések megkötése révén, nemzetközi joggá vált s így egyrészt a Szövetséges és Társult Hatalmak és az újonnan alakult, vagy megnövekedett, másrészt a Szövetséges és Társult Hatalmak és a volt Központi Hatalmak között létrejött és kötött kisebbségi szerződések, illetve békeszerződések révén a Dunavölgy egész területére nézve elvileg nagyiából megegyező egységes szabályozást nyert. A probléma tehát most már nemzetközi síkban is kettévált és politikai vonatkozásban megmaradt nemzetiségi kérdésnek, jogi értelemben pedig kisebbségi kérdéssé változott, mert a kisebbségi kérdés nem más, mint a nemzetiségi kérdésnek jogilag szabás lyozott része. Éppen ezért nem tartjuk szerencsésnek Buza Lászlónak, — a kisebbségi kérdés egyik legkiválóbb művelőjének — azt a megállapítását, mikor különbséget tesz kisebbségi és nemzetiségi jog között, előbbi alatt értve »a faji, nemzetiségi vagy vallási kisebbséget képező állampolgárok közjogi« helyzetének megállapítását, utóbbi alatt pedig csak »a faji, illetőleg nemzeti kisebbségek« jogainak körülírását.3) Ez a terminológia zavarra adhat alkalmat nemcsak elvi téren, de gyakorlati kihatásaiban is. mert mint látni fogjuk, az európai nemzetiségi kérdés csak politikai, viszont a kisebbségi kérdés — elsőrendűen jogkérdés révén — csak jogi reformok révén érhet el megnyugtató rendezést. De célravezetőbbnek kell tartanunk e megkülönböztetést abból a szempontból is, hogy maga a »kisebbségi« elnevezés politikai értelemben sok esetben teljesen értelmetlenné válik azokban az államokban, ahol a kisebbség: többség (Csehszlovákia, Jugoszlávia), de azonnal értelmet nyer a jogi megítélés szempontjából, ha a kisebbséget nem quantitatív, hanem qualitatív fogalomnak vesszük, vagyis olyannak, amely az államban — az államalkotó, államkarakterizáló, államadminisztráló nép csoportján kívül esve — alkotmányjogilag kedvezőtlenebb, »másodrendü« elbánásban részesül. De harmadsorban nem lehet gyakorlati kihatásaiban célravezető egyrészről a nemzeti-faji, másrészről a vallási kisebbségek szembeállítása, vagy különválasztása sem, mert egyes esetekben a vallási különállás éppen olyan éles népi elkülönülést jelenthet, mint a faji \ agy nyelvi, amint azt a szerb-horvát, vagy angol-ír ellentét is mutatja. Az etnikai szempontokat túlbecsülő, de azokat mégis lábbal tipró új politikai és jogi rend és az ennek alapján esetleg felépülő kisebbség-jogvédelmi rendszer nem szenvedhet tehát csorbát azon a címen, hogy a népi különállásához felekezeti szempontból ragaszkodó kisebbség, (mely egy földrajzilag, vagy történelmileg kialakult területen, mint Írország esete mutatja, rendszerint többség), ne kapjon kellő oltalmat azon a címen, hogy 3) Buza László; A kisobbségek jogi helyzete. (Akadémia kiad. 1. ol-d.) 7