Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - A nemzetiségi kérdés fejlődése. (A nemzetiségi kérdéstől a kisebbségi kérdésig)

A nemzetiségi kérdés fejlődése (A nemzetiségi kérdéstől a kisebbségi kérdésig) Amíg egy gondolat első bölcseleti megjelenésétől, fogalmazásától eljut jogi szabályozásának megalkotásáig — elég hosszú utat tesz meg és az idők törvényének megfelelően, sok változásnak van alávetve. Még nevet is csak fejlődésének előrehaladottabb állapotában tud ölteni, akkor, mikor merő elméletből gyakorlattá változik és koralakító vagy korirányító erővé válik. Az egyes gondolatok fejlődését vagy elterjedését eszerint nem pusztán belső értékük vagy mélységük határozza meg, hanem az, a szellemi és lelki légkör is, ami fellépésük idején a tömegek életében uralkodó volt. Az egyéniség teljességét továbbépítő nemzeti gondolat sem választható el tehát kultúrtörténetileg a középkor univerzális és merőben szakrális beállítottságú életrenje ellen törő renaissance-tól és humanizmustól, vagy az egyéni szabadságnak vallási téren is utat nyitó reformációtól. De ennek a gondolatnak további fejlődését kell látnunk a racionalista bölcseletből kinőtt gazdasági és politikai liberalizmusban is. Mikor azonban az egyéni szabadság nevében kívánt jogok a modern demokratikus alkotmányok részeivé váltak, a tömegek előtt csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy e legszemélyesebbnek gondolt jogok, is csak kollektív formában élhetők át vagy gyakorolhatók, s csak kollektív szervezettség mellett bírnak valódi társadalmi értékkel. Hisfcen a modern közületi élet minden sikeresnek szánt megmozdulásának alapja és feltétele a szervezettség, tehát a »kötött« életrendből szabadult emberiség — életének megkönnyítése végett •— új kötöttségekbe volt kénytelen menekülni. így alakult át a szabad versenyt gazdasági téren szankcionáló liberalizmus szocializmussá s az eredetileg egyéni és kultúrjogot jelentő nacionalizmus kollektív politikai mozgalommá. Az »egyéni« jogok megszületésükkor tehát — a társadalmi rend törvényénél fogva — kollektivizálódtak s ezzel tulajdonképpen máris új tartalmat nyertek. A XIX. század a politikai és gazdasági individualizmus kollektivizálódásának korszaka: a szocializmusé és politikai nacionalizmusé. A világháború ebben a helyzetben találta a nemzetiségi kérdést. A szomszéd államok népével etnikai kapcsolatban álló nemzetiségek politikai akaratuk érvényesítésére népszavazást, vagy nyílt elszakadást követeltek, míg azok a — német terminológiával nevezett — »sorskisebbségek«, vagyis akik bárminő új határrendezós révén sem tudtak volna anyanépeikkel kapcsolatot teremteni, kulturális, valamint alkotmány- és közigazgatásjogilag szabályozott autonómiáik kivívását vallották céljuknak. Nagy haladást jelent ez a háborúelőtti közelmúlthoz, de még inkább távolmulthoz képest, mikor a nemzetiségi kérdés vagy csak merő kulturális probléma volt, vagy csak a liberális értelemben vett polgári egyenjogúság kivívásának követelményét jelentette. Jellemző példáját mutatja be ennek a fejlődésnek Kamii Krofta — jelenlegi cseh külügyminiszter —> »Csehszlovákia nemzetiségi kifejlődése« című, nemrégen megjelent könyvében a szlovák Bél esetében, aki a szláv öntudatot nemcsak a magyar állam iránti hűséggel, de szeretettel is össze tudta egyeztetni, sőt II. József germanizáló törekvései ellen a magyar urakkal együtt a szlovák rendek is küzdöttek a magyar nyelvnek, mint nemzeti nyelvnek jogaiért. A magyar nemzeti ébredés korszaka, de még inkább a reformkor azonban az eddig oly hatékonyan érvényesülő politikai és állami öntudat rovására, nemzetiségeinkben is feléleszti a nemzeti öntudatot, amit politikai okokból a dinasztia is pártol s a szabadságharc alatt a magyar állameszme ellen érvényesít is. A Bach-korszak alatt Bécsből állandó biztatásban részesült nemzetiségek 1867-ben minden valószínűség szerint már ezért keveslik a Deák—Eötvös által koncipiált nemzetiségi törvény számukra nagy kedvezményt nyújtó rendelkezéseit s eme álláspontjukat csak akkor változtatják meg, mikor magyar részről viszont azért merülnek fel panaszok, hogy a nemzetiségi kérdés túlzott lojalitással honorálta a nemzetiségek követeléseit. Ekkor »a nemzetiségek egyre hangosabban követelik a nemzetiségi törvény végrehajtását s magasztalják megalkotóinak bölcsességét. És az (egykor) oly hévvel megostromolt nemzetiségi törvény a nemzetiségi defenzíva fő-fő erődítménye lesz.«') A nemzetiségi kérdésben, ebben a tipikusan középeurópai problémában tehát a kort uraló általános eszméken kívül reálpolitikai szempontok is szerepet játszottak ós nemcsak az eszme elterjedését vagy kifejlődését, de elmérgesítését is előmozdították. Ez pedig annál könnyeben vált lehetővé, mert a többségi elvet valló demokratikus; rendszerek mindenütt meglazították vagy feloldották azokat a dinasztikus kötelékeket, amelyek hosszú századokon át különböző fajú és nemzetiségű népeket egybefűztek és világnézeti szempontból pedig közönyösen vagy ellenségesen tekinettek arra az egyházra is, amely ezt a szerepet még a dinasztáknál is nagyobb sikerrel és eredménnyel töltötte be. Ugyancsak Krofta említi, hogy a sajátos magyar állami egység-tudat a szlovák katolikusokban élt a leghosszabb ideig s egy másik cseh történetíró, Josef Macurek is hangsúlyozza egyik művében, hogy a soknyelvű Magyarország nemzetiségi kérdést a XVIII. század második feléig tulajdonképpen nem ismert, mert még a magyar nyelv ügye is II. József alatt nem nemzetiségi, hanem politikai, sőt közelebbről rendi szempontokból került előtérbe, mert jó eszközül kínálkozott az ország függetlenségének biztosítása mellett a nemesi előjogok lerögzítésére.2) A nemzeti gondolat tehát bármennyire is törvény- vagy szükségszerűen nőtt ki Európa organikus szellemi fejlődéséből, azonban bizonnyal nem öltött volna eredeti kultúr tartalmával szemben később kizárólagos politikai formát, ha nem válik az egymással versengő nagyhatalmak reálpolitikai eszközévé. Közép-Európa területét szem előtt tartva, *) Maiéter István: A magyar kisebbség: problémája a csehszlovák köztársaságban. (Magyar Figyelő, 1933. 1. évf. 25. old.) 2) Dr. Josef Macurek: Dejiny Madaru a TJherskéhe státu. —• Praha, 1934. (Ismerteti Adriányi László, Magyar Figyelő, n. évf. 191—198. old.) 6