Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1936 / 9. szám - Külpolitikai világkép
zött vészelte át a világháború borzalmait. Ez a belga lépés, amely tulajdonképpen nem jelent mást, mint visszatérést az 1914. előtti állapothoz, mégis olyan nagy horderejűnek bizonyult, hogy gyökerestül felforgatta úgy Angliának, mint Franciaországnak egész katonai politikáját, s mind a két államot az eddiginél is hatalmasabb fegyverkezésre ösztökélte. Az angol és francia hadfelszerelési híreik olvastára szinte hüledezve teszi fel az ember a kérdést: mit és mennyit lehet még ezen a téren tenni, s hová fog vezetni az emberölés eszközeinek ez a gigantikus méretezése és szaporítása? Talán erre válaszolt Mussolini, amikor beszédében azt mondotta, hogy nincs és nem is lehet leszerelés, hogy nincs és nem is lehet kollektív biztonság. Egy azonban mindenesetre és mindenekfölött van: hatalmas és fenyegető bolsevista veszedelem, amely ellen összefogni kötelessége minden civilizált európai államnak. A kisantantnak is? Igen, a kisantantnak is. Jugoszlávia érzelmei tekintetében, ami az orosz viszonylatot illeti, eddig sem merülhettek fel kétségek. Belgrád magatartása Moszkvával szemben mindig határozott és elutasító volt, jóllehet a kisantantban (helyetfoglaló másik két partner szövetségese a szovjetnek. Az események és a dolgoki fejlődése mindenesetre Jugoszláviának adott igazat. A német-olasz összefogás külpolitikailag Moszkva európai jelentőségét, ha nem is magát a bolsevista veszedelmet, lényegesen lecsökkentette s a spanyolországi népfront előrelátható bukása után ez a hanyatlás még jobban el fog mélyülni. Mintha ezirányban kezdene derengeni már Bukarestben, sőt Prágában is. Ott még korántsem tartunk természetesen, hogy a cseh politika elkötelezettsége Moszkva irányában lazult volna, de ott már mindenesetre tartunk, hogy immár a csehek is hajlandók a maguk számára elfogadhatóvá tenni az orosz szerződésnek azt a francia értelmezését, amely szerint ez a megállapodás csak egyetlen esetben léphet' gyakorlatilag érvénybe, még pedig akkor, ha Franciaországot, vagy Csehországot valamely külső hatalom, például Németország részéről jogosulatlan támadás (érné. A román külpolitikában Titu\lescu bukásával a szovjettúlsúly tudvalevőleg erősen háttérbe szorult, s igen valószínűnek kell tartanunk, hogy Károly román király prágai látogatása is ennek a hanyatló szovjetirányzatnak a jegyében történt. A látogatásról kiadott hivatalos jelentések, nemkülönben az elhangzott politikai szózatok tartalmilag teljesen üresek és semmitmondóik, s csak a túlontúl ismert szólamok ismétlésére szorítkoznak. Mégis azt kell sejtenünk, hogy ezek mögött a frázisok mögött ott lappang a szovjetlekötöttség miatti sötét gond, amelyet még mélyített és komplikált a jugoszláv államfő különös távolmaradása. Pál herceg úgylátszik nem tartotta szükségesnek ezt a már kezdettől fogva hármasnak beharangozott államfői találkozást jelenlétével honorálni, s így a hármas találkozóból csak kettős lett, ami bizony valami különös ékesszólással nem bizonyítja a kisantant államainak annyiszor hangoztatott ideális egységét. Jugoszlávia úgylátszik elindult a maga valódi erdekeinek egyenes útjára. Nemcsak az az általános megelégedettség mondatja ezt velünlk, amellyel Mussolini beszédét az egész jugoszláv közvélemény fogadta, hanem azok a jelentések is, amelyek arról szólnak, hogy a délszláv állam hajlandó revízió alá venni a magyar kisebbségekkel szemben tanúsított eddigi magatartását. A szerb miniszterelnök legutóbb fogadta Belgrádban a magyarság képviselőit és kijelentései reményt nyújtanak arra, hogy egy új korszak kezdődik a déli végeken élő magyar testvéreink számára. Uj korszak? Valóban erre van szükségünk. Legelsősorban nekünk, szegény, sanyargatott magyaroknak, de szüksége van Európának is. Az itt élő népek zaklatott élete, szociális, gazdasági és emberi nyomorúsága a jobb elmékben végre kell, hogy felébressze azokat a gondolatokat, amelyek előbb-utóbb egy konstruktív megoldáshoz és kibontakozáshoz vezetnek. Ilyen gondolatokat láttunk feltűnni nemcsak a francia politikai élet hullámverésében, hanem elsősorban Angliában, ahol legutóbb VIII. Eduárd trónbeszédében történt utalás bizonyos nélkülözhetetlen reformok szükségességére. A népek életét és egymáshoz való viszonyát szabályozó reformokra gondolt elsősorban Anglia uralkodója, mindenekelőtt a Népszövetségnek olyan irányú reformjára, hogy ez a testület, mely eddig csak csalódást és kiábrándulást hozott a világnak, végre (komolyan hozzáláthasson igazi feladatának elvégzéséhez, ami nem lehet egyéb, mint a jog és igazság pártatlan szolgálata. Ha igazságot mondunk, akkor jóvátételt is mondunk, s ebben a két szóban zúgnak a magyarság reményharangjai. Az angol trónbeszéd, ha nem is olyan nyíltan és világosan, mint Mussolini, mégis feltárt nagy igazságokat, rámutatott súlyos, nagy eltévelyedésekre, s ezzel szintén megnyitotta az utat a békeszerződéseknek ahhoz a dinamikus értelmezéséhez, amely Magyarország számára valóban új korszak eljövetelét jelenti. Az amerikai Egyesült Állaw.ok közönsége újabb négy esztendőre döntött abban a kérdésben, hogy milyen politikával óhajtja a maga életét vezettetni a jövőben és hogy ki képviselje ezt a politikát. A döntés: megfelel azoknak a várakozásoknak, amelyekkel a választás kimenetele elé Európa tekintett, mert újból az eddigi elnököt, Franklin D. Rooseweltet ültette Washington elnöki székébe. Mint minden más világesemény, úgy az amerikai elnökválasztás is abból a szempontból érdekel legelsősorban bennünket, hogy mit várhat, mit remélhet a letiport, megcsonkított kis Magyarország Roosewelttől? Hogy szabad-e hinnünk, bízhatunk-e abban, hogy a hatalmas Unió hatalmas elnöke meglátja-e, észrebeszi-e a szenvedéseinket és ráeszmél-e arra, hogy az európai kontinensnek ez a súlyosan sebesült testrésze mindaddig általános gazdasági és politikai válság forrása marad, amíg a rajta elkövetett igazságtalanságokat jóvá nem teszik. Előttünk fekszik annak a levélnek a szövege, amelyet Roosewelt néhány héttel ezelőtt az amerikai magyarok egyik Ikiépviselőjéhez intézett. Bár ezekben a sorokban nincs határozott ígéret és elkötelezés, mégis annyi megbecsülés, a magyar kultúrhivatásnak olyan elismerése árad ki belőle, hogy ezen az alapon talán nem is vagyunk túlzottan optimisták, ha azt reméljük, hogy élet-halál harcunk, amelyet itt a Duna völgyeben folytatunk nemzeti szabadságun14