Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1936 / 9. szám - Külpolitikai világkép
X Külpolitikai világkép Mussolini beszéde, mint egy hatalmas fénycsóva, úgy világítja be köröskörül az egész külpolitikai láthatárt. Lendület, erő, határozottság, jószándék és becsületes békevágy, s a kétértelműségek zseniális kiküszöbölése foglaltatik ebben a beszédben, amely valóban történeti teljesítmény, egy nagy nemzetnek és nagy államférfinak egész (korszakot betöltő megnyilatkozása. Az a tizenkétmillió magyar szív, amely a Duce szózatának hallatára tegnap összedobbant a Dunavölgyében, ezentúl [most már sokkal bátrabban, kitartóbban, a reménynek és a bizalomnak nagyobb teljességével fogja elviselni azt a nehéz sorsot, amely, sajnos, a békeszerződések tizenhatodik esztendejében még mindig ránehezedik; mert ha Mussolini beszéde még nem is maga a revízió, de mindenesetre olyan nagy lelki, olyan mélységes erkölcsi felszabadulás, hogy nemcsak eseményekkel ér föl, de az eseményeket ki is tudja majd érlelni, el is tudja indítani. Paul Boncour mondotta, akit pedig nem lehet Mussolini iránt való túlzott barátsággal vádolni, hogy ezt a beszédet még annak is őszintének és becsületesnek kell elfogadnia, aki talán egyetlen tételével sem ért egyet. Ha az ellenfelek és a szemközti táborban állók ilyen véleménnyel vannak a nagy milánói szózatáról, vájjon mire értékeljék akkor azok, akik minden mondatával, minden szavával azonosítják magukat, akiknek egész lelkivilágát, a jövőbe vetett minden hitét megszólaltatta ez a beszéd? Mit mondjunk, mit gondoljunk róla mi magyarok? Olyan pillanatban érkezett hozzánk Olaszország nagy vezérének vigasztaló és felemelő szava, amely, megvalljuk egész őszintén, a lehangoltság s talán kissé a kiábrándultság pillanata is volt, mert bizonyos külső jelek hatása alatt úgy éreztük, hogy az utóbbi időben sok minden történt körülöttünk és talán velünk kapcsolatban is, amiben nem voltunk, vagy nem lehettünk közvetlenül részesek, s úgy láttuk, hogy elsuhantak az idők szárnyai felettünk, s mi nem tudtunk együtt haladni iaz események, a történelem rohanó áramlásával. A magunkrahagyottságnak ez a melankolikus érzése azonban, most már tudjuk, nem volt indokolt, az a hatalmas kar, Mussolini karja, a milánói dóm teréről ismét felénk nyújtotta a barátság és a reménység habzó italát, s most már tisztán látjuk sorsunk útjait, s a közeledő jövendőt. Mussolini kijelentette, hogy Olaszországnak Magyarország iránt való baráti érzelmei rövidesen hatalmas és nagyszerű formában fognak a világ előtt testet ölteni. Nem tudjuk, mire gondolt ez a nagy ember, nem is kutatjuk, mert ha ő mondta, akkor bizonyosan úgy lesz. Akár a római hármas jegyzőkönyv külügyminisztereinek bécsi találkozóján, akár a legközelebbre tervezett római látogatások alkalmával, mindenesetre olyan események fogják megörvendeztetni ezt az országot, amelyek harsányan és félre nem érthető módon adják a világ tudtára, hogy Magyarország jogos és igazságos követeléseinek mielőbbi teljesítése nélkül nincs és nem is lehet kibontakozás a Dunavölgyében. Mussolini beszédében tulajdonképpen benne lüktet az egész világpolitika. Nincsen olyan feszítő kérdése, égető problémája a jelennek, amelyre hatalmas erővel s lenyűgöző őszinteséggel rá ne világítana. Itt van mindjárt a német-olasz viszony kérdése. Azok a tárgyalások, amelyeket Ciáno gróf olasz külügyminiszter Berlinben, Münchenben és Berchtesgadenban Hitler kancellárral és a német birodalom más vezető személyiségeivel folytatott, kétségkívül igen messzemenő megegyezésre vezettek. Ennek bizonyítékát nemc-ak abban látjuk, hogy Németország elismerte az etiópiai hódítást és az abesszin császárságot, Olaszország viszont elismerte Németország gyarmati igényeit, hanem legelsősorban abban, hogy Ausztria függetlenségének kérdésében immár teljes őszinteséggel és minden kétséget kizáró módon megértette egymást az olasz és a német nagyhatalom, s ezáltal sikerült kiküszöbölniök érdekeik összeegyeztetésének útjából a legfőbb, sőt talán egyetlen zavaró momentumot. Amilyen bizonyos volt ugyanis, hogy Olaszország az osztrák állami függetlenség kérdésében határozott és eltökélt, s hogy itt semmiféle engedményre nem hajlandó, annyira vitán felülálló volt az is, hogy amint ezen a ponton Berlin és Róma találkozni fognak egymással, egyszerre megnyílik az út a közös érdekek közös szolgálatára. Ez Ciano gróf tárgyalásai nyomán be is következett. És ennek a megegyezésnek a gyümölcseit elsősorban azok a népek fogják élvezni, amelyek a béke, a rend és a biztonság valódi őrei és fenntartói Európában. A bolsevizmus világforradalmasító törekvései ellen szövetkezett elsősorban az olasz és a német nép, s ha van feladat, ha van történeti kötelességteljesítés, alkkor ez elsősorban abban áll, hogy Elurópa nyugalmát, civilizációját és kultúráját meg kell védeni az ázsiai rontás pusztító kísérletei ellen. Ennek a nagyjelentőségű összefogásnak a hatása alatt kiábrándulnak az orosz szövetségből és barátságból azok is, akik — s itt elsősorban Franciaországra gondolunk — ebben a természetellenes közösségben vélték megtalálni a legfőbb garanciát nemcsak hatalmi helyzetük, hanem valósággal állami létük biztosítására is. Hogy ez milyen súlyos tévedés és mekkora csalódásnak kell a nyomában járnia, arra már ráeszméltek azok a jobboldali francia politikusok is, akik világnézeti szempontból nem olyan elfogultak, mint a baloldali kollégáik, s akik a ^Németországgal kötendő becsületes megegyezést mégis többre értékelik, mint a szovjet üres fantazmagóriáit. * Ugylátszik erre a megállapításra jutott Belgium is. A belga király trónbeszédében foglalt semlegességi nyilatkozat elsősorban úgy értelmezendő, hogy a belga nép nem hajlandó országa területét idegen érdekeikért, melyek a kollektív biztonság eszméjének leple alatt nyugodtan meghúzódhatnak, hadszintérré átengedni. Ez a legjogosabb és legtermészetesebb emberi érzés olyan kicsi, de olyan sokat szenvedett nép részéről, amely a legsúlyosabb körülmények kö13