Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A kisebbségi kérdés belföldi komponense

juk, hogy az összehasonlítást minden téren kiállhassuk. Az emberek valóban nemcsak kenyérből élnek. S ha, dacára az egyenlő adag kenyérnek, kérdés még mindig van, ezt meg kell ismerni. Hogy milyen kevés a hajlandóság nálunk a kérdésnek ezt a részét is megismerni, mutatja a kormánynak mult év karácsonyán kiadott iskolarendelete. Ez a rendelet a kisebbségi iskolák terén fennálló helyzetet meg akarja javítani. Mikor ez a rendelet kijött, mindenki — idehaza is — örömmel üdvözölte. Ezzel el volt ismerve, hogy a helyzet ezen a téren nem kielégítő s csak a rendelet megvalósítása után lehet kielégítőbb. Ennek ellenére a rendelet megjehnéséig — bár sokszor foglalkozott a sajtó az ismert gravaminális alapon a német kérdéssel — nem jutott senkinek sem eszébe kutatni, vájjon az iskolakérdés tekintetében rendben van-e minden. Nem is szólva arról, hogy bizonyos vidéki nagyságok németnyelvű iskolák követelésében valósággal hazaárulást láttak. A hazai német kisebbségi mozgalom ideológiai alapjául ugyanazon elveket állította fel, melyeket a magyarság is vall. Ez az ideológiai alap pedig az, hogy a nemzetiség mint olyan, erkölcsi értéket képez. A nemzetiség (Volkstum) megőrzését és továbbfejlesztését erkölcsileg jogosultnak látja, éppúgy, mint a magyarság és mint minden más nép. A tétel, így felállítva, a legtermészetesebbnek hangzik, amit nálunk nyíltan senki nem tagad. Ámde mert ennek a tételnek gyakorlati megvalósítása annyit jelent, hogy a hazai németség népi öntudatra ébred, illetve népi öntudatra lesz ébresztve, azonnal jelentkeznek az aggódok s jelentkeznek a tagadók. A tagadók ebben nemcsak határozott veszélyt látnak, hanem minden ilyen irányú megmozdulásban jogosulatlan politikai cselekedetet, hogy ne mondjuk, rossz akaratot. Az aggódok jóhiszeműségét nem akarjuk kétségbe vonni. Minden politikai helyzet kelthet aggodalmat s minden politikai helyzetben jogosult az aggodalomnak kifejezést adni. Ugyanakkor azonban világos helyzetet kell teremteni arra vonatkozólag, vájjon az aggodalom a mozgalom erkölcsi alapjaival szemben jut-e érvényre, vagy pedig a gyakorlati megvalósítás terén lép fel? Lehet a mozgalom erkölcsi alapjával szemben jóhiszeműen is kételyt támasztani. Ámde akkor világosan meg kell mondani, mi keltette fel ezt a kételyt. Még nagyobb tere van általában az aggodalomnak a gyakorlati módszerek tekintetében, hiszen semmiféle politikai eszmét nem lehet minden súrlódás nélkül megvalósítani. Egy politikai tevékenység erkölcsi megítélésének szempontjából azonban fontos annak megállapítása, vájjon ez a súrlódás azáltal következik-e be, mert a másik oldalon jogosulatlan politikai törekvések képeznek akadályt, vagy azáltal, mert akik az új politikai eszmét meg akarják valósítani, erkölcsileg jogosulatlan eszközöket alkalmaznak. Amint látjuk, a kérdés felett vitának feltétlenül van helye. Senki sem állíthatja jogosan, hogy azért, mert a kisebbségi mozgalom ugyanazon elveket vallja, mint az államfenntartó nép, a kisebbségi mozgalomról vitának helye nem lehet, aki pedig kételkedik, vagy aggódik, az tulajdonképpen tagad, az az egyenlő erkölcsi jog elvét elismerni nem hajlandó. Ezt a tételt felállítani nem szabad. Ugyanakkor az aggodalomnak s a kételynek nem szabad nyilt tagadásig mennie. Egy politikai problémát — s ez vonatkozik a mi problémánkra is, a kisebbségi kérdés belföldi komponensére — elsősorban és főleg a maga teljes jelentőségében meg kell ismerni akarni. Ez vitát jelent. S a tárgyilagos vita az, mely a hazai kisebbségi kérdést illetően nálunk jóformán ismeretlen. A csonkamagyarországi kisebbségi kérdés első pillanatra a felületes szemlélő előtt nem látszik jelentékenynek, egyrészt a kisebbségek csekély száma, másrészt azok történelmi múltja, de szociális és politikai helyzetük miatt sem. Az igazi államférfiú azonban ennek ellenére is meglátja a kérdés jelentőségét. Felismerte ezt a háború második felében gróf Tisza István, aki jóformán a kérdés születésének pillanatában figyelmeztette rá a nemzeti közvéleményt. Nemcsak meglátta, hanem annak megoldásához fogott gróf Bethlen István is, aki ezt a kérdést mindig azzal a komolysággal kezelte, amelyre itt valóban szükség van. A magyar társadalom sem térhet napirendre e kérdés felett. Még ha el is tekintenénk a kérdésnek a magyar kisebbségi sorssal való összefüggésétől, adva van az már csak a háború óta a kisebbségi ideológiában s a kisebbségi mozgalmakban bekövetkezett elég mélyreható változás folytán is. De bármilyen álláspontot foglaljon is el társadalmunk a kérdésnek utóbbi részével, maga az a tény, hogy eminens magyar férfiak elismerik az eléggé szoros összefüggést a kisebbségi magyarság sorsával, szinte kényszerítő parancsként kell, hogy hasson abban az irányban, hogy a kérdést a komoly politikai diskusszió körébe bevonjuk. Sok szó esik az utóbbi időben a magyar politikai géniuszról, melynek erejében bízva reméljük a nagy sorskérdések megvalósítását. Aki azonban a magyar politikai géniusz létezésében mélységesen hisz, aki nem akarja magát annak a vádnak kitenni, hogy azt üres frázisként hangoztatja, annak — ha a kisebbségi kérdéssel bármilyen formában foglalkozik — nem szabad a kérdés belföldi komponense előtt szemet hunynia. E kérdés kezelésének a módja lesz egyik próbaköve annak, hogy a magyar politikai géniusz valóban olyan virulens és olyan erős, hogy a súlyos és még mindig tornyosodó sorsproblémákkal meg tudjon birkózni. Török Árpád APPONYIALBERT GRÓF: »Deák Ferenc nemsokára, betegségtől megtörve, visszavonult a köztevékenységtől. Rideg betűkultusz lépett az élő fejlődés helyébe, még pedig egy olyan betűnek kultusza, amelyet kétfélekép értelmeztek; kerülni kellett tehát a dolgok mélyére, a lényegbe vajó hatolást, nehogy az ellentét kipattanjon; valósággal dédelgetni kellett a kétértelműséget, mert csakis ennek a segítségével lehetett napról-napra élősködni. Ezt nevezték »államférfiúi bölcseségnek«. Rettentő kicsiny mértékkel mérték az államférfiiii qualitásokat; lelkileg össze kellett zsugorodni annak, aki azt meg akarta ütni. Ettől természetszerűleg összezsugorodott és kiaszott a nemzeti lélek. Az okosság csupa lemondá sokból állott, még pedig lehetetlen, a nemzeti lét lényeges alkotórészére vonatkozó lemondásokból. Ebből azután természetszerűleg következett a korrupció, mint nélkülözhetetlen instrumentum regni, ugyanis, mivel az alkotmányos formák megtartása kívántatott, nemzeti akaratnyilvánításként kellett megjelenni annak, amit a nemzet nem akarhatott; következett az ideálizmus hanyatlása, az utilitarizmus uralkodása már az ifjúság lelkében is, a jellemek elgyengülése. Ez a nemzeti elsatnyulás okozta azt is, hogy válságos óráiban tehetségnélküli kalandorok ülhettek az ország nyakára, anélkül, hogy valamire való ellenállással találkoznának. Nem lehet évtizedeken át az erős akarást elfojtani, é,s azután egyszerre azt kívánni, hogy egy adotl pillanatban meglegyen.« (Emlékirataiból.) 16