Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám - Női munkabérek a gyáriparban

nem is szólva az alkotmányról, legalább ezátal jutott volna valamelyes elégtételhez, a kormányhatalom az amnesztia révén szabad futást biztosított számukra. Egyesek ezek közül állítólag dicsekedtek, még a vá­lasztások előtt, hogy biztosaik a maguk dolgában, mert akármit cselekesznek m, akármit követnek is el, bántódásuk nem eshetik. Mennyire igazuk lett. Valamikor talán még szé­gyelleni is fogják magukat ezért. (Új választásokat) szeretnének a Nep türelmet­len daliái. Vérük fékezhetetlen lobogásával nem tud lépést taítani az új stílus fáradt lendülete, a refor­mok nem születnek oly hirtelen és befejezetten, mint­ahagy Pallas Athenae ugrott ki teljes fegyverzettel Zeus homlokából — és ennek következtében nagy az elégületlenség az ifjú rohamosztagosok frontján. Úgy halljuk, már a Vezér sem elég fiatal és eléggé reformer nekik, kezdik valahogy őt is öreg csáklyás­nak tekinteni. Hej az a csáklya, az a csáklya! Azt lehetne va­lahogy kiküszöbölni a világból! Mhiidenndk a csák­lyások az okai. Annak is, hogy a külpolitikában a dekonjunktúra jelei mutatkoznak és légidként an­nak, hogy az emberek bizonyos körök ízlése ellenére a kelleténél sokkal jobban érdeklődjek a Nep és a kormányzat alkotmánytisztelete, mint a vízállás ro­vat iránt. Megfordítva mindenesetre sokkal kényelmesebb lenne. Szóval válaszliani akarnak az ifjú honatyák. A jelszó: ki a Nep-ből az összes csáklyásokkal! A ma­gyar törvényhozásban szerintük csak azoknak lehet helyük, akik holmi alkotmányos skrupulusotklkal nin­csenek túlságosan megmételyezve. A képviselőház jelenlegi összetétele — amint mondják — nem fe­jezi ki híven a nemzet akaratát és a közvéleményt (mi is ezt mondjuk, de egészen más értelemben) és ezért kell újra megkérdezni az országot. Ám legyen — válasszunk! De becsületesen és titkosan! (Szekfü Gyula a diktatúráról) írt karácsonyi cikket a Korunk Szavába. A nagy történetíró, évez­redes távlai'.ból szemlélvén az emberiség történeté­nek folyását, rámutat a kereszténység és a diktatúra szeges ellentétére. »A dolgokat világosan, önáltatás nélkül nézni: bátorság kell hozzá. Ahhoz, hogy ész­revegye az ember a modern diktatúrák keresztíé­nyietlen alapvonásait, melyből azután egyszerre le­vezethető az azok terjesztésében alkalimazott bruta­litás, erőszak, hazugság, melyet propagandának is neveznek itíi-ott s művelésére külön hivatalokat állí­tanak fel. A keresztény erkölcs talajáról lép le az olyan uralom, mely nem veszi tudomásul, hogy mini­den emberben époly Istentől teremtett lélek lakozik, mint aötíár az egynéhány vezetőben, akik most fel­osztják maguk közt Európát; a keresztény erkölcs ellen van azt követelni és erőszakkal is megvalósí­tani, hogy milliók gondolkozás nélkül meghajoljanak egy ember vagy a körötte működő, ajkán át meg­szólaló, senkinek, Istennek sem felelős kis társaság parancsai előtt. Az ilyen elérhető ugyan erőszakkal, tömegbutító demagógiával, kereszténységet elvben és gyakorlatban kizáró nevelésrendszerrel, amint mindezen eszközök már használatban is vannak 03 eredményük gyanánt a Szovjet alatt sínylődő ország nem alap nélkül neveztetik Antikrisztus országának. Mindez csak azt mutatja, hogy a humanizmust ki­gúnyoló, az egyéniséget kiirtó parancsuralmi rend­szerek megtalálták adekvát eszközeiket és valószínű, hogy még niem futották be egészen útjukat, mely nékik engedtetett. Hogy melyik népnél jutnak ura­lomra, ez szinte próbaköve a nép kereszténységének. Ahol a kereszténység nem él a tömegek szívében, ahol az csak forma, melyet a gyakorlati életben nem tudnak megvalósítani, de még ott is, ahol a lelki igazulás útját sokan megtalálták az Egyház vezeté­sével, de hitüket a templom kapuján kívül nem tud­ják érvényesíteni, hanem egyházi és politikai naív­ságukban gyanú nélkül meghajolnak a keresztény­séget levetkezett propagandának: az ilyen népek el lehetnek rá készülve, hogy a keresztény szabadság az ő körükben is megszűnik s alávettetnek a parancs­uralomnak, melynek Sullától és a római császároktól a mai színes diktatúrákig árnyalatai vannak, de mindig ugyanaz a lényege.« (Deák Ferenc) mondotta, hogy a sajtótöidény­nek egyetlen pontból kellene állni: hazudni nem szabad. Ez jut eszünkbe, amikor elolvassuk annak a nyolc derék gazdaembernek a levelét, akik helyre­igazító nyilatkozatot küldtek be a kormány kétlkraj­cáros újságjának. A kormány dömpinglapja ugyanis korszakalkotó győzelemről számol be a kunszentmik­lósi községi választással kapcsolatban, hírül adván, hegy 10 választott képviselőtestületi tag közül 8 a Nep híve. Ezt a szép győzelmet viszont kissé elcsú­fította a másnap befutott helyreigazító nyilatkozat, amelyben ugyancsak nyolcan tisztelettel közlik, hogy őket ellenzéki programmal választották a képviselő­testületbe s a Nep számára csupán 2, azaz kettő kép­viselőtestületi tagság jutott. Fordítva, a valósággal homlokegyenesen ellenkezve közli tehát a vidék po­litikai állásfoglalására jellemző hírt ugyanaz a lap, amely merészel sajtóreformot sürgetni. Ugyanerről az újságról már bírói ítélet állapította meg, hogy nem hív szellemben közölte egy politikai gyűlés le­folyását. Mindebből azt látjuk, hogy valóban szük­ség van sajtóreformra, de nem úgy, ahogy ez a kor­mánylap elképzelte, hanem Deák Ferenc szellemé­ben. (Számszerű) megvilágítást nyer az ország köz­véleményének hangulata egy szentesi választási sta­tisztikából is, amely a következőket mondja: Általános választáson egyhangúan megválasz­tották a Nep egyik miniszterét. (Természetesen nyílt szavazással.) Időközi választásán a Nep-jelölt kapott 6400 ajánlást, majd 4400 szavazatot, szemben az ellen­zéki 3400 szavazattal. (Persze még mindig nyíltan.) Most következett ezután a titkos képviselőtestü­leti szavazás, ahol a Nep már listát sem mert állí­tani, hanem Városi Párt néven kapott összesen 1615 szavazatot; s még ily álcázott alakban is csak éppen fele annyi képviselőtestületi tagot tudott választani, mint az ellenzék. Egyhangú választás, 6400 ajánlás, 4400 nyílt szavazat és álnéven szerzett 1615 titkos szavazat, ezek bizony nem »változatlan« bizalmat jelentenek. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom