Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - Trianon az alkotmányban

x Trianon az alkotmányban Egy gondolatot szeretnék felvetni, amelynek látszólag gyakorlati jelentőságe nincsen, de mégis helyes vele foglalkozni, mert alkalom arra, hogy a valamikor oly híres magyar közjogi érzék elhomályosodáíát megláthassuk benne. A mai magyar közjogi berendezkedés a trianoni alapokra épült. Országos méltóságaink, országgyűlésünk, összes intézményeink ennek a trianoni Magyarországnak a képviselőiként jelennek meg, és sehol sem látunk semilyen közjogi tiltakozást Trianonnal szemben, alkotmányunkban sehol sem látjuk kifejezve azt, hogy Trianon pillanatnyilag tény vgyan, de nem jog. A magyar közjognak van egy egyedülálló, ősi és majdnem misztikus törvénye és ez az, hogy ennek a földnek végső fokon legfőbb tulajdonosa a magyar szent korona, és ezen a tulajdonjogon hatalmi tények, nemzetközi szerződések, sőt írott magyar törvények sem tudnak változtatni. Ilyen momentumok, — ha időnként ellentétbe kerülnek e joggal — csak annyit jelentenek, hogy megakadályozzák annak tényleges gyakorlását, de nem szüntetik meg magát a jogot. Ez a jog soha semmiféle külső behatással el nem vehető. Hozzátartozik ehhez a földhöz, mint a fü, a fa, a hegy, a levegő, erősebb mint minden emberi jog, olyan mint a természeti törvény és él mindaddig, amíg ezen a földön magyar él. Ez a törvény összeférhetetlen a nemzetközi jognak általánosságban elfogadót törvényeivel. Igaz, és vállaljuk is a vádat: mindaddig, amíg a magyar főhatalom tényleges gyakorlása a magyar szent korona egész területén biztosítva nincsen, addig a magyar közjog valóban összeférhetetlen minden nemzetközi renddel. E közjog szuverén, szuverén, mint minden győzelemie törő gondolat, szuverén mint az imperiálista római egyház, mint a hódító félhold, vagy mint maga a harcos társadalmi és gazdasági forradalom, s korlátja mindössze annyi, hogy nem hódításvágy, hanem csak védelem, védelme a szent korona saját birtokállományának. Amelyik pillanatban ez a birtokállomány ténylegesen megvan, minden összeférhetetlenség nyomban megszűnik és Magyarország a legbékésebb, leglojálisabb tagjává válik a nemzetközi rendnek. Addig azonban: örök tagadás. Közjogunk ezt a jogot a magyar szent korona »virtuális« tulajdonjogának nevezi. Nem először van megzavarva ennek a jognak a külső gyakorlása. Mikor a török tartotta elfoglalva az országnak nagyobbik felét, az is, ugyanúgy, mint mai szomszédaink, békemegállapodások jogcímére hivatkozhatott. És mégis: a magyar közjogi felfogás sohasem ismerte el a szent korona tulajdonjogának megszűnését. Őseink érdekes módon találták meg ennek az »el nem ismerés«-nek a közjogi formáját. Tudnivaló, hogy a török hódoltság idején a megszállt egyházmegyék püspökeit a király rendszeresen kinevezte és az esztergomi érsek emberöltőkön át Nagyszombaton székelt. Továbbá, hogy a középkori magyar királyok akkor, amikor a magyar főhatalmat kiterjesztették a Balkán északi országaira, ott több katolikus püspökséget alapítottak, s mint »iaipostoli« királyok, ők neveznek ki oda püspököket. A magyar főhatalom tényleges gyakorlása később a török uralommal megszűnt ezeken a területeken, s ezek a püspökségek felbomlottak. De a magyar király ennek ellenére továbbra is kinevezte ezeket a püspököket, s azok — bár már csak címzetes püspökök voltak — ugyanúgy mint addig, tagjai maradtak a felsötáblának. így, — hogy csak egy példát említsek még — Nándorfehérvár és Knin címzetes püspöke, jóllehet e városok felett a magyar főhatalom gyakorlása századok óta elenyészett, egészen az összeomlásig tagja maradt a főrendiháznak, s ezzel alkotmányos kifejezést adott annak a közjogi tételnek, hogy a magyar szent korona joga elpusztíthatatlan. Mindez nem sallang volt és cifraság, hanem a magyar közjog lelke, kifejezése egy hallatlan szívósságnak, egy elpusztíthatatlan és mindennel dacoló győzelmi, a magyar állam törhetetlen élniakarásának. Ma a magyar főhatalom gyakorlása az ország nagyobbik részében újból lehetetlen. Alig kilencven évvel ezelőtt Kossuth még azt mondhatta: — »Erdély a magyar korona jobb karja. Erdélyt, míg magyar él, — millió él pedig — a magyar koronától elszakítani nem fogja soha senki.« Mégis megtörtént. És alkotmányos berendezésünkben sehol semilyen kifejezést nem adunk ma annak, hogy mindez lehet tény, lehet nemzetközi rend, sőt lehet törvény is, de nem lesz magyar közjog, nem lesz soha a legmélyebbre ágyazott valóság. Ma ez a közjogi elv nem jut kifejezésre. Ezért gondolkozzunk egy kicsit, vájjon mit tennének ma őseink, vájjon mit kíván meg a magyar alkotmány annyit idézett történelmi szelleme? Azt, amit a török időkben meg lehetett tenni, ma még a főkegyúri jog gyakorlása esetén sem lehetne megtenni. Nem lehetne továbbra is kinevezni Gyulafehérvár és a többi megszállott püspökség címzetes püspökeit, hisz a Vatikán a kisantant államokkal kötött konkordátumokban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megszállott püspökségek felett megszűnt az aposotoli királyság főkegyúri joga. De meg lehetne tenni azt, hogy továbbra is kinevezzük az összes magyar törvényhatóságok főispánjait. Persze, a megszállt törvényhatóságok főispánjai ma csak címzetes főispánok lehetnének és nem vehetnék át a főispáni hatalom tényleges gyakorlását, de mindegy, puszta létükkel mégis kifejeznék a magyar közjognak azt az álláspontját, hogy a trencséni, sárosi, szilágyi, hunyadi és a többi főispánok 900 esztendős sorának nem utódjai azok a zsupánok és azok a prefektusok, akik a megyeháza ősi falai közé beköltöztek, hanem azok a törvényes utódok, akiket a magyar kormányzat ilyenekké kinevez. És meg lehetne tenni azt is, hogy ezeket a címzetes főispánokat behívjuk a felsőházba. Ki lehetne mondani azt, hogy azok a törvényhatóságok, amelyek ezidöszerint nem választhatnak kiküldötteket a felsőházba, mindaddig, amíg ez az állapot tart, a főispánjaik útján nyernek képviseletet. Ez nem volna