Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - A magyarság szellemi és kultúrális egysége

kisebbségi elem megbúzza magát a magánvállalatok­nál, hanem csak az élet menedéke és most még ettől is meg akarják fosztani a magyarságot. De ebben a támadásban van sok vigasztaló és felemelő momen­tum is. Vájjon tényleg történtek volna-e ilyen intéz­kedések és elhangzott volna Goga brutális támadása, ha a magyarság nem tartaná pozicióit, s minden erő­szak és elnyomatás ellenére is nem adná nap-nap után tanújelét törhetetlen erejének és kulturális fel­sőbbségének? Ha tizenhat esztendő sanyargattatásai és elnyomatása után még ott tartunk, hogy a román képviselőházban a magyarság uralmi tendenciáiról és fölényéről beszélnek, akkor nem kell félteni ezt a népet, mert olyan vitalitásnak a birtokában van, amely dacolni tud minden idővel és minden erő­szakkal. V. Hogy Csehszlovákiában talán rózsásabb volna a magyar kisebbség sorsa, mint Romániában, azt iga­zán nem lehet állítani. A közfunkciók gyakorlásából úgy a magyar nyelv, mint a magyar tisztviselő is száműzve van. A közigazgatási kerületeket úgy kere­kítették ki, hogy a bírósági járások mesterséges át­alakításával, tót falvaknak magyar többségű járások­hoz való csatolásával igen sok helyen megfosztották a magyarságot nyelvének használatától. Iskolapolitikájában a cseh állam egy árnyalat­tal talán liberálisabb, mint a román, a beolvasztási tendencia azonban itt is hatalmas erővel érvényesül s a magyar szülők alig képesek gyermekeiket az anyanyelvnek megmenteni. A legsötétebb képet azonban talán mégis Jugo­szlávia mutatja. A diktatórikus alkotmány törvény eltiltja a ki­sebbségi nyelvek használatát nemcsak a hivatalok­ban, hanem a közélet minden vonatkozásában. El­törölték a községi és felekezeti, iskolákat, a magán­iskolák felállítását pedig teljesíthetetlen feltételek­hez kötötték. Az 1929. évi elemi iskolai törvény az állami és államnyelvi iskolákban megengedi agyán a párhuzamos osztályok felállítását, de ez a rendelke­zés csak papíron marad, mert valóságban a ható­ságok soha sem hajták végre. Magyar tanítóképző intézet egyáltalán nincs s utánpótlás hiányában az új tanuló generáció hovatovább teljesen oktató­személyzet nélkül marad. Kulturális téren is hasonló a bánásmód a ma­gyarsággal szemben. Színi előadások megtartását nem engedélyezik, még műkedvelők számára sem, az egyesülési jog gyakorlása terén pedig a legkímélet­lenebb módon' járnak el s megakadályoznak minden olyan tömörülést, amelyről feltételezhető, hogy a magyarságnak előnyére válik. Rendkívül elszomorító, hogy a magyarságnak odaát, a megszált területeken, nemcsak a kormányok­kal és az impériumot gyakorló cseh, román vagy szerb nacionalizmussal, hanem igen gyakran a túlzó német törekvésekkel is küzdenie kell megmaradá­sáért, nyelvi és kulturális jogaiért. Elég talán etekin­tetben Szatmár megyére utalni, ahol az évszázados, régi, azóta már teljesen megmagyarosodott német települőket akarják birodalmi nagy német ügynökök visszagermanizálni. Természetes, hogy ebben a rom­boló munkájukban a román hatóságok teljes buzga­lommal támogatják őket. Annyira megy ez, hogy az 1930. évi népszámlálás a csaknem színmagyar Szat­már és Nagykároly városok lakosságának több mint 50 százalékát egyszerűen németnek minősítette, jól­lehet ez a sokezer derék magyar egy kukkot sem tud már németül. De hogy mennyire megy a német propaganda agresszivitása a magyarsággal szemben, azt talán legjellemzőbben mutatja az aradi példa. Itt az tör­tént, hogy a bánáti németség vezetői beadvánnyal fordultak a minorita rendhez, amely Aradon a kato­likus egyházi szolgálatokat végzi, hogy sürgősen hozzon német hitszónokokat, akik nemcsak a templom­ban, hanem azon kívül is terjesztik az igét és a német szellemet. S követelik ezt egy olyan városban,, ahol a 36.000 főnyi katolikus hívőknek mindössze öt százaléka német, a többi magyar. S ez a törpe minoritás most német isteni tiszteleteket és hitszó­noklatokat követel, s miután ezt az indokolatlan kö­vetelését a minoritai'end vezetősége elutasította, most a temesvári püspökség útján próbálnak annak ér­vényt szerezni. A magyarságnak ilyenformán egy­szerre két fronton kell harcolnia, a romanizálás és a germanizálás ellen. VI. De ebben a küzdelemben, erői csak megacélozód­nak, mert tisztában van vele, hogy ma élni annyit jelent, mint szenvedni és harcolni, megbecsülni a mát, hogy holnap legyen belőle. Annyit jelent, mint munkát vállalni és kötelességet teljesíteni, csak sze­retni és sohasem gyűlölni, emlékezni a multakra és fázó lelkünket melengetni szebb és jobb korok soha ki nem hamvadó lángjainál. Ma élni annyit jelent, mint remélni és mindig és mindenütt magyarnak lenni... Magyarnak lenni annyit jelent, mint egyesülni és összeforrni, mindig és mindenütt a tiszta harmó­niákat keresni, lelkünket folyóinknak, hegyeinknek, napsütötte rónáinknak lelkében megfüröszteni és mindig azokra gondolni, akik most nincsenek velünk, akiket elszakított tőlünk a sors, de akik mégis eltép­hetetlen kötelékkel vannak hozzánk fűzve. Mert a magyarság szellemi és kulturális egysége élő valóság, dönthetetlen történeti realitás, az egyet­len megtartó és építő erő a Duna medencéjében. Minden, ami ezenkívül itt van és uralkodni akar, csak mesterkedés, politika, vagy katonai erőszak. Hiába van négyfelé szakítva a magyarság élete, hasz­talan tépték szét azt az ideális földrajzi és gazda­sági egységet, mely ezerév viszontagságai közepette is megvédte a benne élő népeket a pusztulástól és megsemmisüléstől, azért itt mégis egy nagy európai kultúra lélekzik és virágzik, egy roppant belső ener­giákkal megáldott nép halad a maga históriai pályá­ján előre és semmi se tartóztathatja fel nemzeti cél­jai elérésében, hacsak önmagát nem hagyja cserben, hacsak el nem ernyed, meg nem torpan a küzdelmek nehéz vívódásaiban. Vájjon végig tudjuk állni azt a harcot, amit ránk kényszerített a sors, szembe tudunk nézni a még elkövetkezendő megpróbáltatásokkal s tudunk annyi hitet, erőt, állhatatosságot sugározni elszakí­tott véreink felé, hogy sikeresen szembe szállhassa­nak azokkal a beolvasztási és megsemmisítő törek­vésekkel, amelyek nap-nap után ostromolják őket? A válasz csak ez lehet: A magyarság történeti egységét sikerült szét­23

Next

/
Oldalképek
Tartalom