Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - A magyarság szellemi és kultúrális egysége

X A magyarság szellemi és kulturális egysége r, A népek szellemi és kulturális egységének általában különbözők a tényezői. A szellemi egység, a nyelv, a közös történelem, a nemzeti és családi hagyományok, a faji közösség, nem egyszer a vallás és olykor a gazdasági sorsközösség elemeiből tevődik össze. Általában, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen tényezők a nemzeii szellem hordozói, s melyek a legnagyobb hatalmak egy népközösség lelki életében, akkor mindig ezekre az ősalapokra kell bukkannunk. Ami aztán ezeken kívül szintén döntő jelentőségű: a nevelés, az oktatás, a művészi hajlam, az alkotó géniusz eredetisége és különállása, az olvasmányok, az irodalmi és közéleti életnyilvánulások hatásai, amelyek mind együttvéve a lelki érdeklődés azonos irányait alakítják ki — ez már a kulturális egység, tehát egy differenciáltabb fogalom birodalmához tartozik. Természetes, hogy a magyarság szellemi és kulturális egysége is ezeken az alapokon épült fel, s csakis ezeknek az ősi erőknek a segítségével fogható továbbra iis össze. A körülmények azonban, amelyeket ránk kényszerített a trianoni katasztrófa, egészen rendkívüli, a történelemben szinte páratlanul álló helyzetet teremtettek azáltal, hogy négyfelé tépték a magyarságnak eddig egységes, ha nem is mindig zavartalan életét s négy különböző állam impériuma alá helyezték a magyar szellemiségnek mindig egységre törekvő életnyilvánuláisait. A régi országhatárok között lévő tizenkétmilliónyi magyarságból csaknem három és félmilliónyi él idegen, három különböző jellemű, irányzatú és történelmi szerkezetű politikai szuverénitás alatt. Mindebből mi következett? Legelsősorban, természetesen az, hogy a magyarság élete, szükségesnek tartván az új körülményekhez való alkalmazkodást, egymástól eltérő irányú és tartalmú formákba ömlött. De amint viszont a román, szerb és cseh uralom alatt kialakult magyar kisebbségi élet az idők folyamán, a viszonyok kényszerítő hatása alatt, más és más színezetű lett társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai összetételében, úgy bizonyos egyező vonások is keletkeztek a közös elnyomatás és üldöztetés nyomorúságainak hatása alatt. A különbözőségek mindamellett sokkal erősebbek a hasonlóságoknál, de olyan nagy távolságok és különbözőségek még sincsenek a három kisebbségi magyar élet között, mint amilyenek fennállanak az anyaországgal való összehasonlításban. Korántsem akarjuk ezzel azt mondani, mintha ez a magyarság szellemi és kulturális egységének belső összeomlását jelentené, kétségtelen azonban, hogy miután a magyarság erkölcsi, kulturális és szellemi élete fizikailag négyfelé van tépve, a magyar géniusz, amelynek sugárzó energiáját egyetlen hatalmas fuiycsováként kellene Európa lelkiismeretének szemébe villogtatni, így bizonyos tekintetben csak részletmunkát végezhet ós csak részsikereket érhet el. Itt kétségtelen mulasztások terhelnek bennünket. Az összeomlás óta elmúlt tizenhat esztendő alatt teremteni kellett volna egy összefoglaló, hatalmas programot, amelynek segítségével a magyarság négyfelé szakított életét, természetesen azokon a határokon belül, amelyeket az állampolgári különállás megenged, s amit a békeszerződés megfelelő rendelkezései is biztosítanak számunkra, kulturális téren úgy tudtuk volna egybefogni, hogy abból nagy és hatalmas európai eredmények származhattak volna. Nem történt meg az, aminek már régen meg kellett volna történnie: szellemileg megorganizálni a megszállott területeken élő magyarságot, s a miénkhez hozzáfűzni s kölcsönhatásokkal megtermékenyíteni irodalmi és művészi életét. Természetes, hogy hivatalosan nem voltak elvégezhetők ezek a feladatok, de a magyar társadalmi öntudatnak kellett volna vállalkoznia arra, hogy megépítse az összekötő hidakat az elszakított tetvérek felé, s létrehozzan olyan kapcsolatokat, amelyek minden kormánytól, sőt minden politikától is függetlenek. Mindez nem történt meg. Igaz, nem csupán a mi hibánkból, mert a hódítók szinte legyőzhetetlen akadályokat állítottak az egymástól elszakított magyar népcsoportok kölcsönös szellemi érintkezése elé, de ennek ellenére is sokkal több történhetett volna, mint amennyi valósággal történt. A magyar társadalom azonban egyszerűen megelégedett azzal, hogy jóakaratúan, sőt talán szeretettel is — de passzív szeretettel — szemlélte azokat a törekvéseket, amelyek a végeken a magyar kultúra öncélúságát és európai egyenjogúságát igyekeztek bizonyítani, valami nagy erővel és áldozatkészséggel azonban egyáltalán nem járult hozzá ezeknek a törekvéseknek szabad kibontakozásához. Pedig eredmények voltak és vannak, s hogy önmaguktól születtek, éppen ebben látom legfőbb bizonyságát a magyarság halhatatlan életerejének, is minden történeti akadályt legyőzni akaró és tudó nagy készségének. Talán jobb is, hogy mindez nélkülünk jött létre. A nagy emberi és históriai momentum nem is domborodnék ki ekkora erővel a magyarság tragédiájából, ha mindez nem így történt volna. Az eredmények megmaradásához és továbbfejlesztéséhez azonban most már múlhatatlanul szükség van a magyar társadalmi akarat és áldozatkészség közreműködésére is, mert talán az utolsó óra érkezett el ahhoz, hogy még segíteni tudjunk, s megvédjük a magyarság szellemi és kulturális egységét azokkal a vakmerő és elkeseredett támadásokkal szemben, amelyek a oseh, román és jugoszláv kormányzat részéről tizenhat év óta nap-nap után érik. II. A legsürgősebb feladat és kötelesség számunkra az, hogy egész közelről megismerjük azoknak a magyaroknak a legbensőbb életét, vágyait, küzdelmeit, gondolkodását, akiknek tőlünk elszakított sorsa külön 19